Darvasi László: Taligás
Történelmi regény szürreális-fantasztikus dimenzióba emelve, vontatottsága kudarc lenne, ha a poén, amire kifut az egész, nem lenne kemény, markáns Darvasi-próza.
Fotó: Burger Barna
Nagy ívű vállalkozás: történelmi bűnök nyomozása békaperspektívából, az irodalmi irodalom (abszurd, szürreális, meseszerű) eszközeivel, csodálatos nyelvi fekvésbe emelve. Taligás, a főszereplő könyvekkel, versekkel, mondatokkal (!) kereskedik, valamikor a 18. században, ember, akit – amúgy – a szorongás és félelem tart fogva. Az ív valahol Bécsben indul és a szegedi boszorkányperek máglyáinál áll meg (1728-ban volt ilyen), ez a sztori a regény éltető magva.
Darvasi – mint nyilatkozta – felkutatta ezt a brutális bűnhistóriát (gondolom: iratanyagát, levéltári doksijait is átböngészte). Szeged bűne. Már a Virágzabálók is e vidék sötét árnyait kutatta. Darvasi otthon van e világban. Közben persze epizódok kalandoznak szerte, olykor alig követhetően – de igencsak szépen. (Irodalmi irodalom – mondanám, ami alatt azt értem, hogy a kimódolt költői képek túltengenek, az esztétizálás sokszor elfedi/helyettesíti a sztorit, a lényeget.) Valójában azt akarom mondani, hogy ez a regény túl van írva, ha szerkesztője lettem volna, legalább a harmadát húztam volna. (Rosszindulatú vagyok – de bosszúságomat, azaz olvasóélményemet – valahol le kell vezetnem.)
*
A regény kettős nyomvonalon halad: köznapi esetek részletei váltakoznak szürreális, virtigli fikciós (kitalált, képtelen, csinált, azaz mache) filmrészletekkel. Az előbbire példa, hogy Taligást, amint járja az országot, folyton megverik. (Kik? Nemigen derül ki… Csizmások, katonák? Kapuőrök? – Miért, ki tudja, féljen az olvasó is). De hogy vidámság is legyen, olykor nagyokat kefélnek úgy a regény közepe felé Taligás akárkijével (Paulinával), igaz, elég fura módon. Az utóbbira (mármint a szürreális metszetre, vonalvezetésre) hadd említsem az engem leginkább idegesítő cselekményszálat – a gnómok életét, szerepeltetését. Taligás ugyanis bejáratos egy bécsi nagy ember – gróf Wolzbein úr – kabinetjébe, ahol üvegcsékben (gondolom: spirituszban) torzszülöttek laknak, van itt Nagy Frigyes, Nagy Péter, meg más híresség is, hogy a túróba, azt nem értem. Mert ezek a gnómok itt élő, szereplő figurák, és – most kapaszkodj meg – akikkel Taligás beszélget is, egyiket – Barbarát – nagyon szereti, az almaarcú meg viszont. Sőt a spirituszlakók egymással is beszélgetnek. Például megvitatják, hogy Vivaldi vagy Bach volt-e a nagyobb zeneművész. (Itt egy kicsit bepipultam: a fantasztikus költőiségnek is vannak határai – de ez már kekeckedés, az irodalmi irodalom elviseli az ilyesmit, nem kell sültrealistának lenni, mondom magamban lehiggadva. Önkorrekció.)
Még egyszer mondom: túlírt alkotás ez a regény – a szerző beleszeretett a kitalációiba és nem mert húzni szövegéből. Az első száz oldal – gondolom, hangulati felvezetés a 18. század mikrovilágába – unalmas, cselekménytelen, karakterhiányos. (Nevek vannak, de alakok nincsenek a nevek mögött…) Amit nem ellensúlyoz a Taligás által mondott, idézett klasszikus irodalmi betéteinek sora. Ezek többnyire high-brow idézetek. (Hogy kerülnek ilyenek a taligájába?) Például idéz egy Guillaume de Machaut-verset – a 14. századból, meg Villont, netán John Herbertet (ezt a fazont nem ismerem) – vagy görögöket –, biztos nagyon bírták az ilyen raritásokat a könyveket-mondatokat vásárló polgárok. A történéshiányt nem ellensúlyozza továbbá még a szex sem, ami itt-ott beugrik. Például a főhős kedvesének, (?) Paulinának verseket olvas, egészen addig, amíg a nő el nem élvez. Aztán, látva az eredményt, Taligás maszturbál egyet – jó dolguk van. Ha a „befogadásesztétika” megtudná, hogy a műveknek ilyen hatása is van, a plafonig ugrálna örömében (de már az is passzé lett, eme irányzatot kinyomta a dekonstrukció).
Sajnos eme erotikus kiruccanások ellenére a regénynek ez a hányada nem él, megfojtja az „irodalmiság”. De közben feljegyeztem magamnak egy klasszikus-gyanús mondatot: „szépséggel nem lehet baszni” – már hogyne lehetne, gondolom, de azért van ebben valami mélyen filozófiai torzulat, azaz használható élettanács. Bocsánat a vulgáris fogalmazásért; egyébként Darvasi él ezzel a hirtelen berobbantó vulgaritással: egyik gnómtündér például táncol Taligásnak – a jelenet maga a tiszta esztétikum –, aztán a csaj azt kérdi Taligástól: „nem akarsz megbaszni?” – esek le a székről. Nyelvi játék poénja? Hát, inkább disszonáns kiszólás…
Hál’ istennek, aztán kezd bemelegedni az elbeszélés, és végül az utolsó harmadban kibontakozik a súlyos, Darvasihoz méltó regényvilág: Szeged, a boszorkányégetés nézete alulról, a koholt perek villámfotója, rettegés és életmentés, kegyetlenség és tahók bacchanáliája. Darvasi Itt mutatja meg prózaírói erényeit: nem kitalációkkal traktál – mint a regény első harmadában –, hanem véres, ám költőibe emelt valóságdarabokkal, mondanám filmszakadásokkal teli víziókkal és főképp felfedezésekkel. Itt, a máglyák tövében, újra szerepel egy gnóm – Barbara, akinek üvegcséjét Taligás ellopja Holzbein gróf gyűjteményéből, mert kedveli a lányt –, de itt, a sztori végén Taligás e figura beáldozásával menti meg a tűzhaláltól a rábízott emberkéket, nevezetesen kettőt. (Nem akarok spoilerezni, hadd maradjon ennyi a szereplőkről – ki, hogyan, miért.)
Szóval a regény elején szereplő „rémségek kicsiny kabinetjének” lakói visszatérnek, az elbeszélői kör zárul – passzentosra. Csak minek kellett ehhez az olvasónak – nekem – százegynéhány oldalon át kínlódnia. (Persze nem zárom ki hogy ez a nyelvileg kikalapált – amúgy felesleges – elbeszéléshányad – tetszést is tud aratni.)
A regény egyetlen életes figurája a főszereplő, Taligás, aki a mindenkori szenvedő művész metaforikus alakja. Hogy ez a Taligás művészfigura, arra nincs utalás (hál’ istennek), de ez az allúzió egy idő után beugrik az olvasónak. Ma is ilyen az író, a művész sorsa. Lelke tele van költészettel, talicskája könyvekkel – ezeket az üldözők lepisálják, kiborítják, sárba tapossák (tahók és az irodalom…), de a talicska – láss csodát – mindig újra megtelik könyvekkel. Hogy hogyan, azt ne kérdezd – ilyen és kész. (By the way: a mondatokkal való kereskedés a Taligás-metaforán belül is pompás toposz. Árulja azokat, kevesen veszik, de egyáltalán: hogyan adható el a 18. században néhány mondat – hogy Taligás egyáltalán enni-inni tudjon…? Mindegy: jó irodalmi képgyűjtemény ez a talicskaügy a művész sorsról, sőt arról is, hogy a születő mű a szorongások terméke – e villanás nekem nagyon bejött. Probléma maradt viszont, hogy ebben a regényben miért nincs több „élő” figura, többdimenziós karakter – prózadeficit.
Mondják, hogy a regény a „mágikus realizmus” nyomvonalán utazik. Hát nem. Ami García Márqueznél saját világ, autonóm törvényekkel, amiben járkálni, nézelődni és élvezkedni lehet, az Darvasinál többnyire irodalmias kitaláció, elemei nem állnak össze univerzummá.
A regény – számomra – novellák sorozata. Az az érzésem, Darvasi, mint novellista komoly klasszis. Az Isten, haza, csal című gyűjteménye kitűnő kötet volt. Itt, a regényben, össze van fűzve néhány novellaszerű alakzat – nem mindegyik jó – de ez élteti a regényt.
Darvasi László: Taligás. Magvető Könyvkiadó, 2016, 336 oldal, 3490 forint
