A Sátántangó világsikere
A nyolcvanas évek nagy prózai föllendülése elképzelhetetlen Magyarországon a sok mindent sokféleképpen felülíró (de azért már-már kiszorító) Kosztolányi–Ottlik-minta követése nélkül.
Fotó: Szilágyi Lenke
Pontosan fogalmazott az újabb nem várt ünnep alkalmából Krasznahorkait laudáló fiatal kritikus, Vári György a Népszabadság, 2015. május 20-diki számában: „A Sátántangó és Az ellenállás melankóliája világát soha nem felejti el az, aki ismeri a híres, a magyar művészi nyelv új lehetőségeit megteremtő Krasznahorkai-mondatokat. Az általuk megszabott ritmus a változhatatlan, örök, nem múló reménytelenségé, amelyből talán nem vált meg sem a halál, sem más.”
A Sátántangó Krasznahorkai László első, és – számomra – sok tekintetben felülmúlhatatlan könyve volt és maradt a magyar próza nagy nyolcvanas évtizedének közepén, szinte a semmiből előlépve 1985-ben jelent meg; később Tarr Béla elképesztő művészi tökéllyel vitte filmre, amely méltán eredményezett világhírt a szerzőknek. Meglehet, alkotói párosuk az európai filmtörténetre közel hasonló hatást tett, mint az annak idején a hatvanas évek cseh (és korlátozottan, de a közép-európai) művészeti kulturális reneszánszban a Szigorúan ellenőrzött vonatokkal debütáló Hrabal-Menzel duó.
Igaza van Vári Györgynek: a Sátántangó antropológiájának – és mostantól a regényről beszélek – kíméletlen radikalizmusa, kérlelhetetlen sötétsége és vigasztalansága, sokban közös világlátást és létérzékelést mutat az akkor még az irodalmi világban is csak kevesek előtt ismert Kertész Imréével. Emlékezetem szerint Kertész Imre irodalmi felfedezése 1985-ben történt, Spiró György emlékezetes nagy esszéjével az Élet és Irodalomban. Hála érte. Krasznahorkai Sátántangója természetesen nem lehetett független attól, ami előtte, akkor vagy közvetlenül azt megelőzően történt a magyar (és az európai) prózairodalomban, vagy éppenséggel Dél-Amerikában. Az én példáim szerint – nagyon megengedően – Kafkával, Gárcía Márquez Száz év magányával, ez utóbbival korántsem az akkoriban burjánzó divatszinten, és a fantasztikumot teljesem más szintre emelő Borhesszel.
A nyolcvanas évek nagy prózai föllendülése elképzelhetetlen Magyarországon a sok mindent sokféleképpen felülíró (de azért már-már kiszorító) Kosztolányi–Ottlik-minta követése nélkül. De például a regényről és az írói létformáról finoman gondolkodó Nádas Péter kevéssé vagy alig nem kapcsolódik hozzájuk, Mészöly Miklós kísérletező kedvű érettségéhez ellenben igen. A Sátántangó szerzője, Krasznahorkai László látszólag egyikükhöz sem – sugallatszerűen Mészöly Miklóshoz azonban igen.
Mészöly Miklós nevét tehát külön is ki kell emelni, mert evidencia (az élet pedig felejtős). A magyar próza szemléletformájának radikális irányba történt átfordítása igen nagy részben hozzá kapcsolható. Ő változtatott a begyöpösödött olvasói megszokásokon, morális elkötelezettsége pedig – amelyet uralkodó ideológiai és esztétikai fölfogások ellenében, bátran képviselt – másoknak is példát nyújtott az emberi, művészi szuverenitásának fölépítésére és torz társadalmi körülmények közötti védelmére, megtartására. Az utolsók egyike a nyolcvanas években Mészöly Miklós, ki a posztmonarchiás magyar vidék koloritját őrzi, és belső átéléssel veszi tudomásul szétmállását, lassú pusztulását. Az idősebb mester egy korábbi, sokszorosan bővített könyve is fölmerülhet, a Pontos történetek útközben című.
Ebből „a köpönyegből”, vagy Mészöly „köpönyegének” valamely része, ráncavetése alól lépett elő Krasznahorkai; fellépése pillanatától olyan egyénítő erő és olyan kiérlelt prózanyelv az övé, amelyet más hasonló, vagy megközelítő kaliberű alkotóknak is csak több évtizedes szorgos munkálkodás eredményez.
Ha eredményez.
Mészöly Miklós Film (1976) utáni alkotói periódusa jókais és krúdys formahangulatú körülírás mellett is a fokozás, a kompresszió „magasiskolája”. Emlékezzünk csak: ennek az időszaknak lázasan szép alkotása a Magyar novella, amely először 1979 áprilisában látott napvilágot Mészöly kedves vidéki folyóiratában, a Jelenkorban. Az író életében volt idő, amikor csak ez a lap állt ki érte. A Jelenkor az új magyar prózaírás egyedülálló katalógusát mondhatja magáénak. A Magyar novella – az író szeretett nyelvújításkori szavával – beszély; a hosszabb, testesebb elbeszéléseknek abba a bokrába tartozik, amely át- meg átrendezi a táj kistörténelmét nemzeti és magyar nagytörténelemmé, talányos, az író örökös dilemmáit maguk előtt sodró szövegekben: „Arra lehetünk büszkék, hogy a csillagot mindenünnen látni” – mondja e próza rezervált világképe. A Mészöly-prózamintázatokra varázs száll, a Magyar novellában, mint „kúttükörben önmagára lelhet e gyötrelmes Közép-Európa lakója”.
Krasznahorkai László regénye ellenben a magyar hanyatlástörténet legjobb irodalmi megvalósulása a huszadik század második felében; reveláló erejét jelzi, hogy Radnóti Sándor 1985-ben a Sátántangót laudálva ajánlotta, hogy „Lehetne a címe: Magyar regény.” Radnóti korszakos alkotásnak kijáró bírálatot írt róla. (Megalázottak és megszomorítottak. Krasznahorkai László Sátántangó című regényéről és irodalmi környezetéről. Életünk. 1985. 8.)
Ahogy mondani szokás, azóta sok víz lefolyt a Dunán. A regény erejéből nem elvett, hanem hozzátett az idő. Gazdagsága kimeríthetetlen. A világ, miközben előrehaladt, a Sátántangó pusztulásvilága Európa e hajlékában, hol sorsunk mozog, mindinkább kitölti a személyes és történelmi időt.
Első kiadás, Magvető Könyvkiadó, 1985
Mit mond nekem ma Krasznahorkai regénye? A kilátástalanság végeérhetetlen univerzumáról beszél, mely sejtésként mindig is bennünk él. Mintha minden szereplője az élet végéről nézne vissza, mert csak ez van, ez a nézőpont; ugyanaz az Ég, és ugyanaz a Föld, amelyre ugyanaz a kilátástalanság borul; ugyanaz a kietlenség és nincstelenség, amely az idők kezdete óta van, és az idők végezetéig megmarad. Ijesztő, zaklatott képet ad a világról, az első őszi fagyokat érzem a lapok közül kicsapni, a megfagyott sár ridegségét. De ennek az ijesztő képnek lenyomata ott van régtől, saját-, és olvasmányélményeink kezdetétől bennünk, és szegődött hozzánk itt Közép-Kelet-Európában az ítélet napjáig, ha van ítélet napja, és az egyszer eljön. A Sátántangóban, mert hogyan is lehetne másként, nyüzsögnek a múlt árnyai, és az olvasóra rátámadnak ennek az avult, kibírhatatlan, de valamiképpen mégis ismert, hovatovább közeli életnek a kísértetei. Közelit mondok, mert ez a világ csakis ránk vall, tőle perzselődünk meg. Lakói, Krasznahorkai foszlott és kifosztott regényalakjai úgy óvakodnak oda hozzánk, mintha valahonnan Kafka fantasztikus panoptikumából sodródnának ki. Peremélet, peremvilág, Peremlét. Mindenki hulló csillag benne. Az élet, ha beszélhetünk életről, csak a pusztulás adja jelét az elhagyott telepen – mi mást adhatna –, ahol az ottmaradottak, mint a régi majorokban, csakis a végzetükre várhatnak, hiába akarna többjük elmenekülni onnan, nem lehetséges a számukra.
Innen nem nyílnak ajtók semerre, sehová. A világ sebei elfekélyesedtek, gyógyíthatatlanok, a szereplők a gondviselés körén kívül rekedtek.
Akárcsak a világvégi táj, amelyet szintén magára hagyott a Teremtő.
A mély sár lehúzza a lábat.
Az új magyar próza akkori (és ezzel a mindenkori) könyvével, majd a néhány évvel későbbi, ugyancsak paradigmatikus Az ellenállás melankóliája cíművel együtt, ahogy azt mondani szokták, komoly befolyást gyakorolt a korára, de inkább csak Tarr Béla (és kisszámú követőinek) filmes világára. Néhány példát azért ideírok: „nagy” nyolcvanas évek után következett be a magyar regény történetének – talán nem túlzás azt mondani – egyik igen erős korszaka: Nádas Péter ez idő tájt vált a Párhuzamos történetekkel a világirodalom egyik legérzékenyebb személyiségévé, Esterházy Péter pedig a Harmonia Cealestissel, majd nyomában a Javított kiadással az önismeret európai klasszisává, Spiró György régiesen nagy (talán közép-európai?) prózaíróvá, Kertész Imrét pedig 2002-es Nobel-díja miatt laudálta (érdeme szerint) a világ. De hozzájuk odatartozva és fölzárkózva másképpen vált komoly prózaíró-egyéniséggé a csendes és elegáns Bodor Ádám. A kisprózában és novellában magaslatokat sikerrel megostromló Tar Sándor, kinek Szürke galambja egyelőre fölfedezésre vár. A Felvidékről ott már a nyolcvanas években is kiugróan jót alkotó Grendel Lajos, aki a magyar prózai hagyományvilág elemeit saját esztétikájában a cseh és a szlovák tradíciókból nemesítette meg, Kosztolányi származásvidékéről indítást kapott, és az örökségével jó gazdálkodó Tolnai Ottó más-más elbeszélői magatartást választva, vagy az újvidéki kiválóság, Végel László, más-más módon emelkedtek a magyar próza élvonalába. Idetartozhat még oldalágon Sándor Iván Századvégi története (1987-1994), ez a látásmódjával, hűvös fegyelmével, a tragédiával és komor lírával, melankóliával foncsorozott regény.
Mégis ma úgy érzem inkább, hogy a Sátántangó az a magyar regény, amely akár több évtized múlva hozhatja meg ma még nem is sejthető hajtásait, és továbbélő, organizáló hatását a magyar és – kishitűségünket levetve tegyük hozzá – a világirodalomban.
