Gyáni Gábor: A történelem, mint emlék(mű)
Az emlékezés sokféle mai dimenziójába úgy vezet a könyv, hogy a politizált memória kritikáján túl belenézhetsz a mai múltkép-filozófia vitáiba is.
Kezdeném in medias res: a „kollektív emlékezet” – nagy falat. Az, amit egy közösségben együtt őrzünk múltunkról, identitásunkról, sebeinkről. Nem mindig magát az igaz történeti múltat, hanem a kollektíva által elfogadott, ápolt múlt-valóságot. Ez az, ami szemben áll a „hivatalos”, államilag sulykolt, az adott rendszert legitimáló múltképpel. („Akié a múlt, azé a jelen…”) A poén az, hogy bármilyen erős is a mindenkori hatalom igyekezete, hogy elfogadtassa saját múltképét – a kollektív emlékezet megtartja saját mitológiáját. Gondold meg: negyven éven keresztül ment 1956 átkeresztelése, a jónép fejében ez a két hét mégis a „forradalom” maradt.
Gyáni könyve most e jelenségtömb viszonyát elemzi a tudományos történelemképpel (és persze a hivatalos, hatalom-diktálta múltképhez való viszonyával egyetemben). Korábban – mondja – a történettudomány nem akart tudomást venni a „kollektív emlékezetről”, mivel az nem mindig fedi a tényeket, nem lábjegyzetel, tele van mítosszal, előítélettel, csak egyszemélyes perspektívával. Hisz tudjuk, kinek-kinek más történelme van – ráadásul ez a tudás fű alatt terjed, nyilvánossága zárt. Aztán jött a holokauszt „felfedezése”, meg a VH korábban elhallgatott történet-hányada, ill. a róla szóló beszéd (családtörténetek, írások, könyvek, művek sora), vagyis a kollektív memória megszólalt és létezése a tudomány számára is kikerülhetetlenné vált. Számba kell venni az oral history hagyatékát, az előkerülő naplókat, fotótárakat, az „akkor” résztvevő ágensek beszámolóit. Ezzel a történettudomány és a kollektív emlékezet között viszony született, a kettő nem zárja ki egymást, a történettudomány legújabb produkciója már e kettő egységében gondolkozik.
Nagy reveláció. Mert voltaképp egy hármas viszony kezdett el élni: a mindenkori hivatalos múlttörténet (a rendszert legitimáló mítoszaival), a családi, közösségbeli hagyomány (zsidó közösségek más és más holokauszttörténetei, idehaza és a táborokban), valamint a politikát lerázó történettudomány kutatásainak tárgya, ami ugyanezeket a korszakokat dolgozza fel. Interakciójuk lett a korszerű ’história’ magva.
A kollektív emlékezet fogalma voltaképp nem új, csak sokáig nem vették komolyan: Maurice Halbwachs műve (La memoire collektive címmel) 1950-ben jelent meg. A mű sokáig lappangó tudás maradt. (Őt magát a nácik megölték.) Aztán jött Jan és Aleida Assmann, és feltámadt a fogalom, gazdagodott belső struktúrával. Ugyanis ők megkülönböztetnek kulturális emlékezetet (ezek a könyvek, kutatási eredmények, a történettudomány művei), valamint dialogikus emlékezetet: ahol a még élő szemtanúk, résztvevők, tanúk (bűnösök vagy áldozatok) adják át saját tapasztalataikat utódaiknak, beszélnek róla, továbbadják a hagyomány örökségét. Ez utóbbi megnevezése és leírása jelentős fordulat volt a tudomány számára is. A családi történetek akkor is éltek mikor egy-egy diktatúra a „házi” történelem ellenkezőjét akarta a fejekbe verni, otthon, a konyhában mégis ez a megélt történet élt, ezt adták tovább gyerekeiknek. (Szigorú titoktartás mellett, tenném hozzá…)
Csak szemezgetek Gyáni tanulmányaiból. Itt van például a felejtés (Aleida Assmann kutatásai nyomán kibontakozó problématömb.). Gyáni szenvedélyesen vitázik azzal a felfogással, hogy a társadalom egésze felejt, és hogy ez a felejtés kikerülhetetlen. Részben így van, de a felejtés elsősorban a hivatalos, állami történelemfelfogás kategóriája, amennyiben felejtésre ítél bizonyos – korábban a kánon részét képező – eseményeket, személyeket, elméleteket. A jónép, a kollektív emlékezet azonban megőrzi azt, amit a hivatalosság cáfol, elhallgat, semmibe vesz. Ugyanakkor – más forrásból – tudom, hogy a felejtésnek pozitív szerepe is van: a személyes lét elképzelhetetlen a fájdalmak (részbeni) felejtése nélkül, a nemzetek élete is él a felejtés gesztusával – ami nemcsak bűnös satírozás, lehet gyógyító tudatállapot is.
Gyáni könyveiben – itt pedig főképp – az a különleges, hogy történelemfilozófusként is tárgyalja a történetírás (esemény-feldolgozás) problémáit. Egyik tanulmányban (Esemény és narratíva: a múlt és jelen, mint nézőpont) – arról ír, hogy a történelemre tekintő előtt kétféle perspektíva áll, az egyik a múltból nézett múlt (ilyen például a kortárs naplóíró), a másik a jelenből nézett (értelmezett) múlt – tehát a történész munkája. A kettő viszonya kikerülhetetlen. És egyben paradox. A kortárs szemlélő, aki a jelenből nézi a jelent, nem tudhatja, mi lesz az elé tárulkozó sokféle eseményekből. („Mindig többféle dolog történik a történelemben annál, mint amennyi megvalósul végül belőle.”) Az esemény csak később bontakozik ki teljesen, és egyértelműen. A másik perspektíva, a múltbeli történetet a jelenből leíró történészé ugyancsak paradox, mondhatnám, hogy okossága „dr. utólag” helyzetében lehet, mert már tudja, mi lett a korábbi eseménycsírákból. És persze a kétféle nézőpont elválaszthatatlan egymástól: a történész dolgozik az egykori kortárs dokumentumaival. Ugyanakkor a jelennel foglalatoskodó történész szemét elkerülheti az egykori tanú számos tényleírása, fontos aprósága.
Hasonlóan mély történelemfilozófiai probléma a narrativitás és történelem viszonyára rákérdező elemzés: az egyik álláspont (L. O. Mink) szerint az esemény nem előzi meg a róla szóló narratív beszédet, vagyis a történetet az elbeszélő „csinálja”. A másik, ehhez közeli álláspont (Hayden White) szerint az események kaotikus sokféleségében a történész csinál rendet, narratívvá alakítja azt, ami a maga nyers formájában majdnem, hogy irracionális. Itt csak jelzem Gyáni problémaérzékenységét – és egyben a posztmodern történetírás gondjait – az említett dolgozat megoldására nem térek ki. Mert csak azt akarom érzékeltetni, hogy Gyáni olyan történész, aki filozófiai narratívaként (is) fogja fel munkáját: hatalmas irodalmat mozgató írásmódja.
A kötet néhány dolgozata új oldaláról nyúl a holokauszt témához. Miért oly későn ébredt rá a közvélemény és az írótársadalom e traumára? Mikor Randolph L. Braham méretes magyar holokauszttörténete megjelent New Yorkban (1981-ben), Ránki György szomorúan állapította meg, hogy ezt a könyvet Magyarországon kellett volna megírni. Gyáni tanulmányai persze jóval tovább mennek a késedelem okainak szétszálazásánál. A politika nem engedett teret e trauma tudományos és irodalmi feldolgozásának, a halottak gyászának. Az elhallgatás története pontos és döbbenetes. Ugyanakkor nem értem a politika szándékát – (ki érti a sztálinizmus logikáját?) –, mit akart elérni ezzel a diktatórikusan elrendelt csenddel? Viszont Gyáni kutatásainak alaposságát mutatja, hogy fellelt egy késői tragédiát: a politika Gera György Terelőút című (1972) könyvét sem engedte megjelenni (illetve sokáig késleltette), az író pedig – ahogy Gyáni egy lábjegyzetben Gergely Ágnes közlésére hivatkozik – emiatt is követett el öngyilkosságot. Rémes a történelem története is. A dolgozat tán késői elégtételt szolgáltat az áldozatoknak is, meg az írónak is.
Gyáni könyvét „tanulva” olvastam: hihetetlen (és up to date) irodalmi hivatkozásaiból – filozófusként – sokat profitáltam. Ritkaság ez a szakmai önreflexió és elmélyült történelemfilozófiai vitakészség. Öröm volt benne megmártózni.
Gyáni Gábor: A történelem, mint emlék(mű). Kalligram Kiadó, 2016, 298 oldal, 3490 forint
