Almási Miklós: Bevezetés a 21. századba
Valahogy mindenütt ott van Almási írásaiban a személyes érintettség, a lenyűgöző irodalmi és művészeti, filozófiai olvasottság vízjele.
Almási Miklós
Aki ezt a könyvet a kezébe veszi és elolvassa, szinte elhűl a csodálkozástól, hogy mekkora lélegzete van ennek az alig több mint háromszáz oldalas műnek. Válogatás, más könyvekről, mások könyveiről szóló írások, ráeszmélések, rekonstrukciók és okos továbbgondolások gyűjteménye. A szerző sziporkázó stílusban adja elő mindezt. Fesztelenül. Ezért A Bevezetés a 21. századba számomra mindenekelőtt a szenvedélyes olvasásról szól, amely Almási Miklós életeleme és a nyolcvanas éveinek elejét-közepét taposó Mester éltető eleme. Almási minden bekezdése az olvasás fontosságáról (mi több, érzéki szépségéről) szól, arról, hogy az olvasás semmivel sem behelyettesíthető ma sem – legalábbis az ő évjárata számára már nem. Ez a ma sem, Almási esetében, jóval több időhatározónál.
Az olvasás életfontosságú, mondja kimondatlanul is; azért, mert azzal a lehetőséggel kecsegtet, hogy valami képet formáljunk arról, hogyan szövődött össze, vagy hogyan lehet összeszőni a múlt (múló) századot a maival, a mai nappal? Milyen volt egykor a világ talapzata, amelyre a ma épül? Ebből azt is megsejthetjük, hogy milyen volt aznap, aznap éppen melyik arcát mutatta az olvasó és gondolkodó Almásinak. A könyv szerkezete arra irányul, hogy megérezzünk valamit abból, milyen volt tegnap, tegnapelőtt – a 20. században, a „világtükörben” és a „magyar tükörben”. Ki hogy élte meg a sajátját, a maga kis világát, és hogyan látott ki belőle az univerzumra, mondjuk a világpolitikára, hogyan látott rá a világra Henry Kissinger vagy a nagy zongorista és karmester Daniel Barenboim, a két háború közötti polgárság melankolikus búcsúzója, a magyar Márai Sándor vagy Arthur Koestler?
Remek portrévillanások, városképek építészeti és szociológiai háttérrel, művelődéstörténeti adaptációval. Archív felvételek is – a Horthy-korszak borzalmas cselédvilágáról és a főúri, a felső középosztálybeli nagyzolásáról; aztán más metszetben Budapest nagyvárossá cseperedéséről. (A recenzens most szomorúan odagondolja a kopottas mai Pestet és Budát.) A kettős Monarchia nagy bécsi futamáról, a Kákánia-korszakról, amelynek annyi mindent köszönhet a mi magyar kultúránk is. Valahogy mindenütt ott van Almási írásaiban a személyes érintettség, a lenyűgöző irodalmi és művészeti, filozófiai olvasottság vízjele. Meg azért is, mert szabad az elméje. És valahol ott bujkál a sorok közt, hogy az új, 21. századi fiatal generáció mintha tudomást sem akarna venni a tegnapi emberek világáról. De hát hogyan is volna ez lehetséges? Nem lehetséges. Minden mindennel összefügg, a színe a visszájával, a nagy művészet a művészet kirakodóvásárával, a „műkereskedelemmel”. Tájékozódási pontunk Almási! Olvassuk!
A könyv címe a holnapok lehetséges világait saccolja meg, legalábbis bevezetést ígér oda – mint jeleztem, mások tapasztalataiból, könyveiből, gondolataiból kiindulva, és azokat a sajátjaival megfeleltetve, hol vitában, hol egyetértésben. De többnyire vitában, fanyarul és ironikusan szemlélve az élet tudományos, művészeti, közgazdasági forgatagát – és zűrzavarát. Almási szeme azonban mintha mindig jó helyre nézne, ott van, és fejünkhöz vágja, hogy éppen hol tartunk a földtekén. Ezt persze – már csak az internetkorszak elképzelhetetlen 21. századi méretei, manipulációi miatt is – roppant nehéz belőni. Neki is, a nagy olvasónak, de hát a lehetetlen megkísértésénél nincs szebb írói, értelmezői, felfedezői munka.
Vagyis az olvasás mellett a Bevezetés a 21. századba az írásról szól, a megszólalásról, a filosz meglendülő kezéről, és a filosz meglendülő elméjéről. Amely utánaered annak, ami a szeme elé kerül. Umberto Ecónak, akiről – kicsit mindnyájunk nevében – azt írja: „filosz létére milliókat tudott kipréselni a piacból a Rózsa neve című trendmeghatározó regényével, amire még nem volt példa a kopott nadrágú szakmánkban.” Utánaered az amerikai publicisztika mai fenegyerekének, Fareed Zakariának, Csinszka soha ki nem elégülő szerelem-étvágyának, a 20. század kulturális ikonjainak, Georg Simmelnek, Jean-Paul Sartre-nak.
Almási továbbad, fogalmazni tanít – és gondolkodni tanít. Az olvasás nem „csak” tájékozódás, hanem figyelés, megfigyelés, ráfigyelés és odafigyelés. Amikor Almási Miklós olvas, majd amikor az olvasmányélményeit lejegyzi, a körülötte lévő világ jeleit igyekszik fogni, a terepet sokrétűen föltérképezni – hamisítatlan bölcsész létére még a közgazdaságba is beleártotta magát. És miért is ne! Hiszen tudja, hogy minden bonyolultabbá, kuszábbá, áttekinthetetlenebbé és nyugtalanabbá vált. Mindenféle ismeretre szükségünk volna, hogy a jó kémlelőnyílást megtaláljuk! Továbbá nem elég pusztán az érzékelés, a jelfogás, párbeszédre is szükség lenne a régi-új vagy az új-régi jelenségekkel, hogy az elhagyatottságunk érzése valahogy csökkenjen. Almási már évtizedek óta folyamatosan segítségét ajánlja nekünk „kultúrtörténeti breviáriumaiban”. Ez a segítés jól áll neki, az „örökifjúnak”. Nekünk meg az a szerencsénk, hogy ő jól bírja, és hogy kezünk ügyében ott van az internet! (Az ART7 művészeti portál nem lenne meg nélküle!)
És azt se feledjük, hogy aki ezeket a recenzióknak, bírálatoknak álcázott kisesszéket, világkép-értelmezéseket írja, a magyar esztétikai és filozófiai gondolkodás egyik legfelkészültebb, legsokoldalúbb alakja, legalább hat évtizedes kutatói múlttal és jelentős tudományos életművel a háta mögött. Sokat látott és sokat tapasztalt személyiség. Saját maga mondja, hogy nem tud kibújni a bőréből: imádja a szépirodalmat. Kisujjában van az, amit az irodalmi műről néhány lapon el lehet mondani. Závada Pál Természetes fény című hátországi „magyar regényéről” például.
Almásit olvasva arra gondolok, hogy nincs veszve még semmi.
Példa rá ez a kitartóan kereső, kutató, elemző – és a világot olykor megfricskázó – tanulmánykötet, ez a fiatalos beszédesség, belebeszélés a világ dolgaiba, párját ritkító optimizmussal.
És ez bizony nagyon irigylésre méltó.
Almási Miklós: Bevezetés a 21. századba. Kalligram Kiadó, 2015, 328 oldal
