Korpa Tamás: Inszomnia
A kötet egymással megegyező című párversekből építkezik, mint hogyha egyazon tapasztalat eltérő (tudat)állapotból történő megragadását szolgálná.
Korpa Tamás legújabb, második verseskötete, a 2016-ban a Kalligram Kiadónál megjelent inszomnia eddigi, időben korlátozott, emiatt szükségszerűen töredékes recepciójából úgy tűnik, hogy a könyv, de tágabb értelemben véve Korpa költészete, ha nem is nevezhető különutasnak, vagy társtalannak a kortárs magyar lírában, de mindenképpen egyedülálló kihívások, kérdések elé állítja, zavarba ejti az értelmezőt.
Az inszomnia darabjai eleve egy nehezen megragadható, liminális állapotot tematizálnak, már amennyiben a fülszöveg iránymutatásai szerint olvassuk a szövegeket, azaz az ébrenlét és az álom közötti átmeneti pillanat lenyomataiként. A kötet egymással megegyező című párversekből építkezik, mint hogyha egyazon tapasztalat eltérő (tudat)állapotból történő megragadását szolgálná.
Ebből a tematikus, a kötet kontextusára vonatkozó bizonytalanságból fakad, helyesebben ezzel analóg módon működik Korpa Tamás versnyelve, s működnek poétikai megoldásai. A szövegek ugyanis asszociatív képek, témák, érzetek, tapasztalatok, elvi tartalma egymásmellettiségéből, benyomásszerű együtt-tapasztalásából épülnek fel, amelyeket gyakran mintha csak a nyelv, az írott szöveg természete formálna időben kiterjedtté. Olyan élmények tűnnek fel a szövegekben, amelyeknek elsődleges terepük nem a nyelv, mi több, nehezen egyeztethetőek össze a nyelvi médiummal.
A nyelv és a féltudatos terület összekapcsolásából fakad(hat) ugyan az a poétikai összetettség, ami a szövegeket jellemzi, ugyanakkor nem gondolom, hogy szükséges minden verset a kötetcím, vagy a fülszövegben jelölt ébrenlét-álom átmenet felől olvasni, hiszen bizonyos darabok gondolati tartalma, még hogyha össze is vethető ezzel, jóval tágabb értelemhorizontot enged meg. A megcsináltság, a versbeszéd jellemzői pedig sokkal összetettebb elvi, művészi megfontolásokat tükröznek, mintsem hogy csupán egy konkrét tudatállapot nyelvi lehetőségeinek imitálásaként tekintsünk rájuk.
Az inszomnia darabjait egyfajta asszociatív logikát követve, allúziók, váratlan képzettársítások, referenciális képek, elvont összefüggések dologiasult, materializált megjelenései építik fel. Ezek az egymás mellé helyezett képek nehezen (csak kellő olvasói odaadással és türelemmel) kapcsolhatók össze. Mindez nem tét nélküli, hiszen nagyon ritka, hogy a szövegekben feltűnjön egy szubjektív hang, egy alanyi szólam, egy kitüntetett én, ezért a széttartónak érzékelt képzetek elrendezése valójában csak egyfajta számbavétel, felsorakoztatás, megmutatás. Jórészt nem szűrődik át rajtuk a versbeszélő értékelő, értelmező tekintete, hangja. A versek szövegében ennek a törekvésnek eltérő fokozataival találkozunk, ugyanis vannak olyan darabok, melyekben a képalkotás kevésbé széttartó, ezzel párhuzamosan pedig van egy stabil szintaxis, ami egyfajta logikai szervezettséget kölcsönöz a szövegeknek. Az ilyen esetekben – amellett, hogy a befogadó plusz mankókat kap – a személyesség is óhatatlanul nagyobb teret nyer, hiszen egy tapasztalat viszonylag koherens megformálásával találkozunk, ami rögtön sejteni enged egy ént, aki mindezt megéli, vagy akiről mindez szól. Jó példa lehet erre a (veterán játékos emlékére) című versek közül az első, amely részleteiben egészen konkrétan felveti a külső tekintet által kanonizált én és a személyes történet, személyes tapasztalat közti diszharmóniát. („halmaz például a pálya, / melyet a tudat utasít szörnyű geometriára, / sok irányított szakasz, vonal, félkör között / elvész, hogy a csatár dugóban koccant, ütközött / reggel, hogy a kapus brazil és még éppen nőtlen.” – 8.)
A személyesség fokozatait tekintve egy másik típus/véglet látszik dominánsabbnak a kötet olvasása során. Olyan szövegekre figyelhetünk fel, amelyekben nemcsak a felmerülő képzetek tapasztalati világbeli referenciája közti viszony nem fejthető fel, hanem a szöveg a szintaxist is megbontja, nem teremt nyelvtani, mondattani, (végső soron) logikai viszonyt az egyes elemek között. („a hajnal-negyed csillámpalái tükröződnek egy szemüvegen, jellemes Bulvár, / spontán Vicc, novícius Zörej a fülben. s az ujjak / közül kibúvó ostyavékony, agg Külalak. ha az / én és a te égésterméke az ő-nek, éje: G pont / ott áll, ahol Zs élete kilép majd belőle.” – 12.) Ezek a típusú szövegek formailag és a fenti összehasonlítás alapján jóval személytelenebbek, nem alanyiak; azonban a néhol öncélúnak érzékelhető enigmatikusság, valamint a beszédhelyzet azt mutatja, mint hogyha létezne egy kitüntetett én, aki ezeknek a képzeteknek a kapcsolódási pontjait érzékeli, így az a benyomásunk, hogy a személytelenség egyfajta exkluzivitásba csap át, a befogadó nem férhet hozzá ugyanazokhoz az értelmekhez, amelyekhez a kitüntetett, elbújtatott én igen.
A zárójeles címek témamegjelölő segédeszközökként tűnhetnek fel, azt a benyomást keltve, hogy van egy konkrét, tematikus fókusz, aminek az irányából termékenyen olvasható egyik-másik szöveg, holott ez egyrészt levon a szövegek egyedülállóan gazdag nyelvi megformáltsága által szavatolt szemantikai nyitottságából, másrészt hiányérzetet kelt, hogyha a – koherens, egységes olvasattal kecsegető – szempont/cím mentén nem sikerül egységes olvasatot kialakítani.
Emiatt az inszomnia szövegeinek olvasása szokatlanul nagy figyelmet és energiát igényel, ami a legjobban sikerült szövegek esetében több szinten is megtérül. Egyrészt az egyes önálló képek hihetetlen precíz és gyakran kimondottan sikeres megmunkáltsága nyújt különös élményt (személyes kedvencem a második beültetett szervek emlékére című szövegből: „tartós kulisszában a lágy rész: / dohányzóasztallapon hagyott értett eperszemek.” – 7.), másrészt egyes szövegekben sikerül a legjobb érzékkel ötvözni a személyesség hiányát pontos, de távoli képek asszociációjával, úgy, hogy az összhatás mégse váljon exkluzívvá. Példaként idézhető a kötet nyitóverse, az első beültetett szervek emlékére című vers: „a beültetett szervek előtörténetéből / hiányzik minden pontos referencia. / dátum. középpont. ahol testesülni bír / az ébredés – az autókarosszéria / falában vörösen olvadó üveglapok, / kifacsart ülés, lerohant táv lóg egy lábból – / az epicentrum, a memória nagy tubusokban, / mert állandósul, ha bedől a jelen. / fekszel, barna ágyban, kiterítve, az első / készséges hír: amnéziás a hús és a történelem. / próbáltál már szóban testet ölni magadtól, ha hiányzik az idő, középpont és az ok? / berepesztett, lebegő bőrrel fekszel / (összeraknak, ha szétszereltek), akár / a fatemplomok.” (6.).
Az idézett versben rendkívül egységes és rugalmas a cím és a szövegben kibontott személytelen énkeresés, test-identitás viszony, egyszerre képes összebékíteni a távoli képeket úgy, hogy a test mint az önazonosság terepe és az identitás valamifajta esszenciájának keresése koherens problémaként érzékítődjön meg bennük.
Az inszomnia tehát egyszerre nyújt lehetőséget egy egészen sajátos líranyelvvel, képi fantáziával való találkozásra és lírapoétikai, líraelméleti kérdések végiggondolására, a példaként említett, élményszámba menő versek mellett ez kárpótol a néhol a befektetett energiát, figyelmet megtérületlenül hagyó szövegek fent tárgyalt exkluzivitásáért is.
Korpa Tamás: Inszomnia. Kalligram Kiadó, 2016, 80 oldal, 2000 Ft
