Mohai V. Lajos új kötete
Megjelent Mohai V. Lajos A drága váza című új, válogatott esszéket, tanulmányokat tartalmazó kötete. Az ART7 szerkesztőjének kötetét Laik Eszter gondolataival ajánljuk olvasóink figyelmébe.
Laik Eszter:
A drága váza című esszékötet első pillantásra könnyen asszociálhatja A kínai kancsó című Kosztolányi-mesterművet, már csak Mohai V. Lajos eddigi életműve okán is. Szintén a Savaria University Press „Kézjegy” sorozatában jelent meg ugyanis a szerző Kosztolányi-tanulmánykötete (A vidék mélységes mítosza – Fejezetek egy Kosztolányi-monográfiából), ugyanebben a puritánságában megkapó, hófehér kartonborítású kivitelben. És bár Kosztolányi A drága vázának is egyik kiemelt szereplője – Mohai V. irodalomtörténészi életművének egyik legjelentősebb szelete a Kosztolányi-kutatás – ez a váza most másé. „Amikor megkapom a vágyva vágyott könyvet, mindig úgy érzem, hogy túl nagy ajándék, nem is érdemlem meg. Úgy veszem a kezembe, mint egy drága vázát, és szorongok, hogy le ne ejtsem. Türelmetlenül várom, hogy felnyithassam, belenézhessek, hogy megtaláljam benne a mester pecsétjét… Az a legjobb olvasó, aki olvasás közben sajnálja, hogy nem ő írta a könyvet.” Mirko Kovač, a montenegrói szerb író mondataival dedikálja kötetét olvasójának a szerző. Kovač, a Délvidék afféle „bozgor”-ja Mohai V. Lajos tájékozódásának gyújtópontjában van, és a lelki rokonság aspektusait számos esszéjében megcsillantja.
A kortársi etalonok között nem kétséges, hogy Tandorié az első számú hely: A kocsma emlékezik című írásban „a magyar költészet és rajzolás unikális alakjának” egy belbudai kocsmában látható állandó tárlatától elindulva vezet végig nem titkolt rajongással a Tandori-miliő „örökhelyszínein”, a „költészet, a próza, a képzőművészet veréb- és lóparnasszusá”-ig Mohai. És nem csak e Duna-parti szellemi sétán csípheti fülön a figyelmes olvasó Mohai V. Lajos elő-előbukkanó szerelmetes budaiságát – az Eötvös Collegium szellemiségét a Ménesi útról, a Logodi utca és az Attila út egykori nagyjainak nyomdokait kutatóét, vagy az éppen Kosztolányi Dezsőről elnevezett térre nyíló Poszler-ablak jó ismerőjét. De „tandoris” mértékben meghatározó az Oravecz-költészet is, amely a szülőföld-mítosszal kapcsolódik szorosan Mohai V. Lajos nem csak kritikusi, de költői világához is. Épp e személyesség teszi olyan üdévé az esszék egy csoportját: a prágai ösztöndíj időszaka, a Hrabal-„szerelem”, Mirko Kovač véletlen felfedezése egy budai antikváriumban, a zalai őszök és körtefák emléke, amelynek Nádas Péter-vadkörtefa esszéjében talál rá esszenciájára a szerző.
Számos szereplőjéről szólhatnánk még a Mohai V.-esszéknek, de lehetetlen itt egyetlen ábrában összekötni a több évtizedes életmű valamennyi pontját. Közös bennük Mohai V. Lajos kifinomult nyelvhasználata, amely a lírikus gondolkodásának tükre, olykor csak nagy figyelemmel felfejthető, hosszan indázó mondatai. Közös bennük a vizsgálódó tudós érzékenysége, amely egyben alkotói sérülékenység is: a drága vázát kézbe fogó szemlélő pontosan tudja, hogy ő maga épp olyan törékeny, mint tárgya, s hogy elődjeivel, kortársaival a szigorúság mellett legalább olyan finomsággal kell bánni, ahogy vele is szeretné, hogy bánjanak.
Mohai V. Lajos:
AZ ŐSZ SZÍVVERÉSEI
A hetven éves Nádas Péter köszöntése
Az októberi kert látványa először az ablak mögül ragadott meg kiskoromban, amikor már csípősek lettek a délutánok, és beparancsolt az idő a szabad levegőről. Ez a kép csupa ragyogásból állt, a Nap utolsó, de még erős fényeiből, ahogy átszűrődtek a fák tarlott ágain, és megérintették az arcomat. A fák, a természet csodálatos és kiismerhetetlen létezői, tartották magukat ebben az őszi hónapban, hiába költözött közelükbe az öregedés, és köréjük az álmos, halotti derengés. Odaadták a gyümölcseiket, saját húsukat a világ más létezőinek. Elmaradt szüretelők dolgoztak a kertekben serényen, tompa és fojtott hangokat szórt szét a meglebbenő szél. Néhányan szaporázták a járást, hogy sötétedésig végezzenek a munkájukkal. Nyöszörögtek a hengerelt vasvödrök fogantyúi, híztak a kamrák télire, hogy ne szenvedjünk hiányt a vitaminokból.
Októberben már korán sötétedik, és kezdődik a téli időszámítás is. Kinyitottam az ablakot, sikongva megrándult a sarokvas. Öregapám halála óta már nem szoktuk évente zsírozni. Kevesebb figyelmet szenteltünk a háznak; amúgy is kisajátításra ítélte a város. Csak a kert maradt meg olyannak, mint azelőtt. A kert volt a szívünk csücske. Az élet utolsó ép, a család összes tagja által belakott darabja.
A kertet azóta sem hagytam el az emlékeimben. Hullámzó életem reménye.
Az október a diók koppanása a kertben. Szerettem hallani, ahogy megzörgették a vastag avart. Szerettem hallgatni a kiszámíthatatlan ritmusú erős koppanásokat a száraz talajon. Az ősz kemény léptei voltak a fülemnek ezek az ütődő-verődő hangok. Kinyilatkoztatásszerűen jelezték, hogy mire számíthatok, ha az utolsó szem is lehull.
A Föld akkor őszül meg véglegesen.
Az október azonban számomra mégis a későn érő vadkörtefa hónapja marad, amíg csak botozgatok a Földön. Ez a vadkörtefa a teremtés, vagyis Isten ajándéka. Öregapám három részre osztotta azt a földdarabot, amelyre a házat egy nyeles telken fölépítette; a művelésnek ezt a módját talán valamikor Kistolmácson a fölmenőitől leshette el, bár ebben nem lehetek egészen biztos. Az utolsó harmadban állt a vadkörtefa időtlen idők óta, göcsörtösen, öregen, nem tudni hány évesen, kinyúlva a Földből, foltos-rozsdás leveleivel szemet gyönyörködtetően pompázva. Nem is egészen vad, tartották a róla a környéken. Más a formája, más a húsa. Amikor ötvenegyben a tanácstól kimérték a városszéli földet Öregapámnak, már rajta állt az alma- és szilfafákkal együtt ő is. Zalában se szeri, se száma az egyedül vagy csapatostól álldogáló vadkörtefáknak, vadalmafáknak, úton útfélen, a hullámzó táj vágásaiban mindenfelé találkozni velük. Akik nap, nap után látják ezeket a csodákat, azoknak olyan természetes és magától értetődő a létezésük, hogy ügyet sem vetnek rájuk. A mindennapok részei, amelyet nem tart számon az ember, mert egy vele. „Kásás körték esnek a kertre, a suta zaj az agyagos csöndre hull”, írtam egyszer a kertünkben élt vadkörtefáról. Róla, a megszemélyesülő természetről. A szomorúságáról, a megbántottságáról, ahogy leereszkedett rá a kocsonyás-ködös, őszi szürkület a fölpislákoló csillagok alatt. Sokak szerint régen a vadkörtefák alá kincseket ástak el, és méregkeverők tanyáztak alatta; olvastam is egyszer erről valahol, de hiába kerestem a könyveimben, nem leltem nyomát.
De a meszes Ég ereszén hirtelen leszálló estében sokszor és sokáig lestem meg kisgyerekként, amíg csak kivehettem az alakját, és követhettem a sötétben terebélyes lombkoronájának vonalait; néha olyan ijedten topogott ott kőhajításnyira tőlem, hogy szinte fellökte a tetők cserepeiről meglebbenő szél.
„Alaposan körbejárunk egyetlen vadkörtefát”.
Az én vadkörtefám mindig meglágyította a szívemet, éppen csak gondolnom kellett rá. Szépsége megváltoztatott, és megváltoztatta a világról való elgondolásaimat. Egyensúlyt és változatosságot teremtett a korán érő nyári alma, a szeptember végi szilvaérés, és a rézüstös, alkonyatos szilvabefőzés között, amikor az illatos füstöt még másnap reggel is érezni lehetett az udvaron. Ennek a vadkörtefának a nagy hatalma szemérmesen átölelte a gyermekkoromat.
Miért mondom el mindezt? Mert van Nádas Péternek egy csodálatos esszéje, amelyben – mint az alcímben mondja – „Alaposan körbejárunk egyetlen vadkörtefát”.
„Amióta ennek az óriási vadkörtefának a közelében élek, el sem kell mozdulnom, hogy messzire lássak, vagy visszanézzek az időbe.”
Így kezdi.
Nádas Péter hosszú évtizedek óta a zalai dombok között meghúzódó falucskában, Gombosszegen él. Az író fiatal korában egyszer Zalának erre a kicsinyke rejtekére vetődött, és a tájban ráismert arra az álmára, amely álmában az a hely jelent meg a számára, ahol élni szeretne. Szinte mesebeli motívum ez. De az élet komolyan vette a kötelezettségét, és kivitelezte Nádas álmát. Azóta, hogy odakerült, kertjében áll a Föld legszebb vadkörtefája. Ezt onnan lehet tudni, hogy az ő tollából olvasható a Földgolyó legszebb vadkörtefájáról szóló esszé. Számomra a vadkörtefát, ha lehet ez mondani, ő írta meg a világon a legszebben. Ebben a veretes dolgozatában a boldogság áráról mesél az író, melyet mindnyájunknak meg kell fizetni az életben, ha valahová hazatalálunk. Az író hasonlóan kifeszítette a mondanivalóját, ahogy a Hazatérés című, az Emlékiratok könyvének keletkezését megvilágító nevezetes esszéjében, és a Mélabúban a melankóliáról beszélve is tette a tárgyáról. Itt a vadkörtefa mesél a népről és a vidékről; az író óvatosan lépkedve a múltban és a jelenben, hogy ne ijesszen rá erre a varázslatos szegletre, „csak” lejegyzi azt, amit elárul neki a világ ott önnönmagáról.
Arról beszél, hogyan avatta a bizalmába Nádast a sajátjává lett vadkörtefa.
Mindig megcsodálom ezt a nyugodt tempójú, lassú részletezésű írást, amelyben néha-néha megrezzen a körülményeskedés jóleső nesze, és az íróasztal előtti szék nyikorgása. Az író, mint máskor is, körömszakadtáig tartja magát a pontossághoz és a mérsékletességhez.
Ez a vadkörtefa Nádas egyik könyvében, a Saját halálban, az író által készített fényképfelvételeken, fotók sokaságán is látható, a természet körforgásának a megjelenítőjeként, és annak az írásnak a kísérőjeként, talán illusztrációjaként is, amelyben az író életének egyik drámai fejleményét, szívinfarktusának körülményeit és megrázó, nehéz történetét és tapasztalatát foglalja mondatokba a haldoklás, saját haldoklása három és fél percével.
A Saját halál szövege is tollbamondás, akárcsak a vadkörtefáé. „Boldogságnak nevezem”, mondta Nádas egyik interjújában arról a három és fél percről, majd hozzátette: „mert nem tudok jobb szót rá”.
A képek csöndje ragad meg és az idő röpülése. A Saját halál szövege elkerülte az írói szorongásokat, és a megtorpanásokat.
Ha ezt a könyvet lapozom, töröm a fejemet, hogy vajon, hogyan születik meg látszólag egymástól teljesen függetlenül az írás, és hogyan a kép, mely aztán a műfajok közti határokat lerövidítve – valamely megismételhetetlen, egyetlen elrendező mozdulattal – egymás mellé sorakozik, és együtt képes megalkotni valami egészet, addig hiányzót? Ahol már nemcsak a szavak jelentése, költői értelme és nemcsak a fotográfus kéz és gépmozgás kelti föl a figyelmet és vonzza magához az olvasó, a néző szemét, tekintetét, dolgoztatja meg az értelmét, hanem a kettő együttese, kiegészítése, szimbiózisa, egymásba folyása, és egymásra következése?
Ki-ki maga adhatja meg a választ ezekre a kérdésekre, „csak” bele kell lapoznia ebbe a szép és súlyos albumba, amely mintha tűvel szurkálná az értelmünket, hogy ilyen pofonegyszerű volna?
Nádas Péter októberi, akárcsak a Bátyám.
Ennek a ténynek Bátyám idén bekövetkezett hirtelen szívhalála óta jelentőséget tulajdonítok.
Ahogy Nagyanyám szokta mondani: fák nélkül semmi sincs el az őszben.
Mohai V. Lajos: A DRÁGA VÁZA
Válogatott esszék, kritikák. Savaria University Press, Szombathely, 2016, 260 oldal
