Az értelmiségi lét most hiánycikk

|

Interjú Szebeni Andrással

Mert „kell egy csapat”, hiszen hosszú évtizedekig csapatban, a Nők Lapja, majd a Playboy szerkesztőségében dolgozott. 2015-ben megalapította a Szegedi Műhely 2015-öt, ennek folytatásaként hozta létre idén nyáron Tapolcán a Fotóművészeti Alkotótelepet, melynek keretében tizennégy jó nevű fotográfus alkotott két héten keresztül. A létrehozó Szebeni András fotóművésszel beszélgettünk.

_OR_0030-16

Fotó: Móricz-Sabján Simon

Hosszú évtizedeken keresztül különböző lapoknál, szellemi közösségekben dolgozott. Ennek a hiányából született meg az Alkotótelep létrehozásának gondolata? Ez a korábbi, ehhez nagyon hasonló debreceni Művésztelep folytatása?

Debrecennek 2010-ben vége lett, mert a politika öt év működés után agyonvágta azt. Nagyon sok kollégám keresett meg azzal, mekkora hiányt jelent a megszűnése. A hiányt erősíti az is, hogy most sivatagosabb lett a világ. Ha nem kurzusprodukció készül, akkor általában semmi sem készül. Az a fajta alkotóközösség, ami Debrecenben volt, nem létezik. És persze, hiányzik az a fantasztikus szerkesztőségi lét is, amiben korábban dolgoztam. Mára megszűntek ezek a klasszikus értelemben működő szerkesztőségek, a legtöbben otthon dolgoznak. A fotográfia magányos műfaj, de korábban léteztek fontos közösségei. Mára megszűnt, mindenki számítógépen küldi el munkáit, nem találkozunk. Cyber-lét jellemzi a szakmát. Információáradat van, csak a hír érdekes. A National Geographicnál akár hónapokig készül egy fotós munka. Nálunk ez már nem létezik. Az egykori Nők Lapjánál többször előfordult, hogy hosszú hetekig dolgozhattam egy fotóriport témán.

Ez a „kézműves-munka” hiányzik?

Ez is, de leginkább az értelmiségi lét. Az most hiánycikk. Ezért gondoltam, hogy szükség van közösségre. De meg kellett hozzá teremteni a feltételeket, s találtam hozzá szállodát. A Hunguest Hotel Pelion szállást, teljes ellátást biztosított, s cserébe a művészek négy eredeti, autorizált alkotásukkal „fizettek”. Ebből a tavalyi szegedi anyagból jött létre a Hunguest Hotels Fotográfiai Gyűjtemény magja, s ez bővül az idei tapolcai anyaggal. A képeket a gyűjtemény kurátorával, Kincses Károllyal válogatjuk ki közösen, melyből ősszel, csakúgy mint tavaly, kiállítást rendezünk.

A tavalyi tizenkettő és az idei tizennégy alkotó életkora, látásmódja, témaválasztása, alkalmazott technikája különböző. Milyen szempontok alapján hívta meg őket?

Ragaszkodtam ahhoz, hogy egyedül én dönthessek a fotográfusok meghívásában. A debreceni öt év már bizonyította, nagyot nem tévedtem. Ide is profikat hívtam. Régóta járok a Szigligeti Alkotóházba. Valami ahhoz hasonlóban gondolkodtam.

csoportkep_vagvaJAV

A Fotóművészeti Alkotótelep művészei (balról jobbra, ülő sor) Fejér Gábor, Hossala Tamás, Gaál Zoltán, Szebeni András (művészeti vezető), Szabó Bernadett, Dobos Tamás (álló sor) Bánkuti András, Bácsi Róbert, Móricz-Sabján Simon, Hajdú Éva (sajtófőnök), Fazekas István, Mandur László, Reviczky Zsolt, Benkő Sándor, Kincses Károly (kurátor), Németh György, Kiss-Kuntler Árpád

A művészek feladata az adott táj fotózása volt. Hányféle szemüvegen, látásmódon át jelent meg Szeged és Tapolca a képeiken?

Tavaly Szegeden még mindenki az ottani környezet hatására választott fotótémát magának. Idén változtattunk ezen, s mindenkinek előre be kellett adnia, milyen témát dolgoz fel Tapolcán. A nagyon sokszínű társaság nagyon eltérő munkákat hozott létre. Móricz-Sabján Simon a Népszabadság fiatal fotóriportere, de nincs díj, amit ne nyert volna meg. Hossala Tamás egy kábítószerfüggő nevelőintézet nevelőjeként kezdte fényképezni az ott élő fiatalokat. Most gyönyörű tájképeket készített Hegyesden. Dobos Tamás operatőr fényképészként kezdte pályáját. Egészen sajátos látáskultúrája nagyon sajátos világot mutat be Tapolcáról. Szabó Bernadett, a Reuters fotósa nemrég kapta meg az amerikai Pulitzer-díjat. Reviczky Zsolt különös témát választott, a tapolcai volt katonai támaszpontot fényképezte, ahol éppen abban az időben harci játékokat rendeztek. A témából nagyon különleges anyag született, ahol egy képen orosz, német, olasz katonai egyenruhába öltözöttek láthatóak egy csoportképen. Sokféle üzenetet hordoz a fotó. Gaál Zoltán gyönyörű tájcsendéleteket készített. Benkő Sándor, aki divat és tárgyfotóval foglalkozik, fekete-fehérben dolgozta fel a történelmileg fontos helyszíneket.

Mindig fontos volt munkáiban a szöveg és a kép összekapcsolása. Könyveiben Esterházy Pétert, Bella Istvánt, Vas Istvánt kérte föl a szöveg megírására. Készül-e majd ezekhez a képekhez is hasonló írás?

Még csak terv, hogy majd a néhány év anyagából készüljön egy album a későbbiekben. Számomra mindig fontos volt az írás. Vallom, hogy én még a Gutenberg-galaxis egyik ittmaradottja vagyok. Életem fontos része az írás, szétválaszthatatlan a képeimtől. Nem tudom elképzelni azt, hogy ne kísérje valamilyen szöveg a képet. Mint ahogy a zene is ugyanilyen fontos az életemben. Kiállításaimra mindig furcsa, különleges zenéket választok.

A képeknek ugyanúgy megvan a maga ritmusa, zeneisége, mint a szövegeknek. Milyen hangszerelésűek a fotói?

Mindig erőteljesen foglalkoztatott, hogy azoknak a képeknek, amelyeket fotográfus készít, nagyobb a felelőssége, mint a mozgóképnek. Ugyanakkor a jó operatőr tudja, úgy kell dolgoznia, hogy minden egyes filmkockája tökéletes legyen. Mintha mindegyik kimerevített állókép lenne. Lucien Hervé egy interjúban arra a kérdésre, hogy milyen a jó kép, azt válaszolta, amin nincsen semmi fölösleges. Ennél jobb és pontosabb meghatározást nem tudok mondani. Képeimben én is arra törekszem, hogy úgy feszüljenek ki a képek, hogy abban ne legyen felesleges. Ahhoz, hogy az ember idáig eljusson, nagyon sok időnek kell eltelnie.

Ezért dolgozik alapvetően fekete-fehérben?

A színes képeket sem vetem meg, de valóban, képeim nyolcvan százaléka fekete-fehérben készült. Egészen más attrakció. Már az előkészületnél tudom, mi fog szólni, mi fog „durranni”. Két éve egy kéthónapos ösztöndíjjal Balin dolgoztam. Fekete-fehérben fotóztam, amit senki nem értett. Az ottlétből született egy színes naptár is. Az is nagyon szép lett, de a fekete-fehér sokkal nagyobb hatású. Engem nem a valóság érdekel, hanem annak az a fajta mása, amit azáltal kapok, hogy tudom, mire szeretném felhívni a figyelmet.

A Nők Lapjánál Németi Irén főszerkesztő, Korniss Péter mellett kezdett dolgozni. Milyen attitűdöt, magatartást adott a későbbiekre is ez az időszak?

Mindent. Adott egy olyan fajta műhelyt, ami megtanított arra, hogyan kell lapot csinálni. Talán fél éve lehettem ott, amikor Korniss azt mondta nekem: „Te már mindent tudsz, el kellene kezdeni foglalkozni hosszabb, nagyobb ívű témákkal.” Mindenben támogatott és segített. A Corvina Kiadóhoz is ő ajánlott be.

Az idén ünnepelte a hetvenedik születésnapját. Az alkotóműhely egyfajta összegzése is a pályájának?

Nagyon fontos. Most nagyon sűrű lett körülöttem minden. Lehet, hogy ahogy halad előre az ember az időben, bizonyos dolgok jelentéktelenné válnak, míg mások felerősödnek. Fontosak bizonyos emberek, barátságok. Mint Jancsó Miklósé volt. Kinn voltam, fényképeztem őt a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten forgatásán. A film azzal a jelenettel fejeződik be, ahol Jancsó megrendezi a saját halálát. Ülnek egy padon Hernádi Gyulával, akit megkérdez, „jössz?” Hernádi mondja, nem megyek. Jancsó odaad egy fél almát, miközben Lovasi azt énekli, „Igyekezz, az égbolt zár!” Amikor Jancsó kilencvenedik születésnapi fotózására készültem, naponta többször megnéztem a jelenetet. Most Tapolcán ezzel az emlékkel próbáltam megvilágítani, mi az impresszió és inspiráció közötti átmenet. Inspirált, hogy még egyszer lefényképezhessem Jancsót, de 2011-ben már máshogy fényképezhettem. Akkor már ott volt a képen az „égbolt zár”.

Sokat beszél most az elmúlásról. Fotói, könyvei mindig az életről szólnak. Megbillent a hangsúly?

Háromszor operáltak tüdőrákkal. Számolnom kell azzal, hogy nem tart örökké. Most egy következő könyvön dolgozom, ami majdnem kész. Tisztelet a fotográfia s azok előtt az emberek előtt, akik benne szerepelnek. Lefényképeztem azokat a barátaimat, azokat az embereket, akiket tisztelek. A fotózás gesztusa ünnep, éppen ezért a fotók többsége stúdióban készült, felvállalva azt, hogy ezek beállított képek. Belenéznek a gépbe, tudják, hogy fényképezik őket. A képek többsége páros kép. Nádas Péter írná az előszót. Már csak kiadót kell a könyvhöz találnom.

hunguest-fotografiai-vektoros

SZEBENI ANDRÁS

Budapesten született 1946. április 30-án. A Madách Gimnáziumban Bíró Yvette filmklubjában érzett rá a képiség fontosságára. 1964-ben a Budapesti Fényképész Szövetkezetnél helyezkedett el, közben 1966-ban fényképész szakvizsgát tett. Később művészettörténet-filozófia szakon diplomázott.

1972-től 1991-ig a Nők Lapja fotóriportere, majd főmunkatársa és rovatvezetője lett. 1991 és 1993 között a Playboy magyarországi kiadásának művészeti igazgatója volt. Ezt követően exkluzív szerződéssel (Sóvári Zsuzsával, kolumnistaként Kép és Írás címmel) jelentek meg hetente fotográfiái az Esti Hírlapban, a Kurírban, a Mai Napban. Sorozata volt még a Népszabadságban Képek és Szavak címmel.

1973-tól a MÚOSZ, 1978-tól pedig a Magyar Fotóművészek Szövetségének és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének a tagja.

1973 és 1979 között a Magyarországon kihalóban lévő mesterségek művelőit örökítette meg – Mesterségek dicsérete című kiállításán mutatta be felvételeit.
1978-ban több hónapot töltött Thaiföldön: a buddhizmusról, a kábítószer-függőségről és kezeléseikről készített felvételeket. (Angyalok városa című kiállítása.)

1981 és 1983 között a magyar elmegyógyintézeteket fotografálta, képei a Magyarország felfedezése sorozatban a Téboly, terápia, stigma című kötetben jelentek meg.

A Boldogok, akik házadban laknak című albumában az akkoriban (1983-1986) fellelhető négy magyarországi szerzetesrend kolostorainak a világát térképezte fel, a kötet a  Corvina kiadó gondozásában jelent meg;  majd a nyolcvanas évek végén a hazai reformátusok életét fotózta. (Tudvalévő, hogy a Kádár-kori Magyarországon ez nem volt természetes témaválasztás.)
Közéletibb, politikai érzékenységét is sejtető oldalát mutatta meg a Vajszínű árnyalat 1988- című kötetében, amely a magyar és kelet-európai rendszerváltás eseményeit örökíti meg – Esterházy Péter kísérőszövegével.
Az 1990-es években több albumot adott ki híres és kevésbé híres emberek rendhagyó portréiból  (Arctérképek, Vallomás, Dimarco-változatok, Női vonal, Hölgyeim és Uraim).

1990-ben alapítója volt a Magyar Fotóriporterek Társaságának, 1990 és 1995 között pedig főtitkárhelyettese, illetve ebben az időszakban a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnökségi tagjává választották. 2005 és 2010 között a Hortobágyi Nemzetközi Művésztelep fotóművészeti tagozatának művészeti vezetését vállalta.
Az ő ötlete alapján valósult meg a Bécs-Budapest (1999) album, amely két rokon várost mutat be két magyar és két osztrák szerzőpáros (fotós és író) által.

1999-ben Xantus János felkérésére eljátszotta saját magát Se kép, se hang című filmjében. 2009-ben Makk Károly hívta meg egy cameo szerepre az  Így, ahogy vagytok című politikai thrillerjébe . (Ez is sokoldalúságának bizonyítéka.)

„Közéleti” fotográfiai tevékenysége a …res publica…(2004) című három nyelven megjelenő könyvvel folytatódott, amelyben megörökítette mindazokat a közjogi méltóságokat, akiknek meghatározó szerepük volt Magyarország európai uniós csatlakozásához.

Három kötete jelent meg a Budapesti Kamaraszínház belső, „zegzugos” életéről – szakítva az addigi hagyományos színházi fotó sablonjaival. (Bevilágítás, Egy szerelem három éjszakája, Szín-darabok)
A Hídregény (2007) című, nagyformátumú album a Kőröshegyi völgyhídnak – Közép-Európa legnagyobb hídjának – a születését mutatja be.

2013-ban elején jelent meg az LGT- Etűdök kamerára és három helyszínre (Presser Gábor jegyzeteivel) című fotóalbum, amely a Locomotív GT zenekar 2013 februári koncertjeire készült. A zenekar életéből három fontos történetet mutat be: Tabán, 1979; LGT-show,1980; Nyugati búcsú,1992.

Műveit a közönség több mint ötven egyéni kiállításon láthatta, könyveinek száma meghaladja a negyedszázat. (Ezek közül jó néhány könyvészeti díjat is nyert.)

Balogh Rudolf-díjas (1995), MÚOSZ Aranytoll-díjas (2006), a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze (2006).

Egész pályájára jellemző – a rendkívül magas szintű technikai kivitelezés és igényes témaválasztás mellett – a társult művészetekkel és tudományágakkal való szoros kapcsolat. Az irodalom, a színház, a néprajz, a pszichológia és a fotográfia egymást erősítő hatásával ér el nem csupán esztétikai, hanem intellektuális hatást.

Számos köz- és magángyűjtemény őrzi fotográfiáit (Magyar Fotográfiai Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár, Körmendi-Csák 20. századi Magyar Fotográfiai Gyűjtemény).
26 felvételét a New York-i Metropolitan Múzeum válogatta be gyűjteményébe.

Kiscsatári Mariann

a Nemzeti Múzeum Főmuzeológusa

Összeállításunk a Szegedi Műhely 2015-ről

CÍMKÉK: