A fotó és a valóság
Második éve gyűlnek össze az ország valamely pontján rangos magyar fotóművészek egy két hétig tartó alkotótelepen.
A Fotóművészeti Alkotótelep művészei (balról jobbra, ülő sor) Fejér Gábor, Hossala Tamás, Gaál Zoltán, Szebeni András (művészeti vezető), Szabó Bernadett, Dobos Tamás (álló sor) Bánkuti András, Bácsi Róbert, Móricz-Sabján Simon, Hajdú Éva (sajtófőnök), Fazekas István, Mandur László, Reviczky Zsolt, Benkő Sándor, Kincses Károly (kurátor), Németh György, Kiss-Kuntler Árpád
Nem teljesen szokványos, bár nem is teljesen példa nélkül álló kulturális és egyben társadalmi esemény alkalmából gyűltünk ma össze itt Tapolcán a Hotel Pelionban*.
A most megnyíló fotókiállítás ugyanis egy viszonylag új, de máris sikeres mecenatúra keretében megvalósuló együttműködés eredménye. Mint azt egyébként Hajdu Éva, az alkotótelep és a kiállítás sajtófőnöke az északipart nevű színes kulturális magazinban megjelent kitűnő tájékoztató cikkében is megírta, második éve gyűlnek össze ugyanis az ország valamely pontján rangos magyar fotóművészek egy két hétig tartó alkotótelepen. Tavaly Szeged, idén Tapolca volt a központ. A tábor keretében a meghívott rangos fotóművészek egy ötletes művészet-támogatási konstrukció keretében bejárják az adott vidéki várost és az azt körülvevő vidéket, ott saját tetszésüknek és választásuknak megfelelően, mindennemű tematikai vagy formai megkötöttség nélkül különböző témákat és motívumokat lefényképeznek, majd az elkészült fotókból négy aláírt, nagyon kis példányszámban készült, számozott nagyítást készítsenek. A Hunguest Hotels Zrt. a művészeket a tábor időtartamára vendégül látja. E vendéglátásért cserébe a nagyítások közül egy a Hunguest fotográfiai gyűjtemény tulajdonába megy át, a másik kettő a művészt illeti.
Olyan, úgynevezett „win-win” szituáció jön tehát létre, amit a közgazdaságtanban a múlt század hatvanas évei óta, a mai társadalmakban pedig mind szélesebb körben jól ismernek: olyan helyzet, amelyben az összes résztvevő joggal tekintheti magát nyertesnek.
Kiss Kuntler Árpád © Ahol az ég és a föld összeér, Szentbékkálla – Ingósziklák
A kiválasztott fotóművészek rangos munkalehetőséget kapnak, az őket vendégül látó szállodalánc fotóművészeti gyűjteményt alapíthat és gazdagíthat, a város élete pedig egy színvonalas kulturális eseménnyel gazdagodik. Az a nem mindennapi helyzet áll így elő, amikor minden résztvevőnek elemi érdeke, hogy együttműködjék a többivel. Versenghetnek is egymással, de a verseny végén nem hirdetnek vesztest.
Tavaly tizenkét, idén tizennégy magyar fotóművész kapott felkérést az alkotótelepen való részvételre. Az ötletgazda, és egyben az alkotótelep művészeti vezetője a fiatalokat megszégyenítő lendülettel és nagy szakmai kompetenciával munkálkodó, immár 70 éves Szebeni András, aki számos egyéni, valamint számtalan csoportos hazai és külföldi kiállítás résztvevője, akinek fotói a világ számos rangos múzeumát díszítik, aki mintegy húsz nagyszerű fotóalbum szerzője. (Köztük a rendszerváltás körüli időket megörökítő legendás „A vajszínű árnyalat 1988-”, Esterházy Péter sziporkázóan szellemes szövegével – tetszenek tudni: „ez még kap fogni egy vajszínű árnyalatot”…)
Néhány nappal ezelőtt, amikor éppen azon tűnődtem, milyen valóság bontakozik ki e kiállítás képeiből, és hogy van-e ma olyan Muszorgszkij, aki az e képekben feltáruló világot méltó, netán zseniális módon meg tudná zenésíteni, Szebeni elküldött nekem és a résztvevőknek egy pár perces filmrészletet egy elektronikus levél mellékleteként: egy képsort a film egyik nagy mestere, Jancsó Miklós utolsó alkotásából. A film címe: „Magyarország 2011” „Navigare necesse est”, „and filming too”. Elhagyott, koszlott, lepusztult ipari környezetben egy szép, fiatal lány táncol, majd odamegy a 90 éves mesterhez, és azt kérdezi tőle: „Mit forgattunk?”
Mire Jancsó azt válaszolja: „Itt nem forgatni kell. Itt ordítani kell.” A lányhoz beszél, de azt hiszem, az utókornak szól.
Azt hiszem, ez a filmrészlet valami fontosat kifejez ennek a kiállításnak, ennek a művészi törekvésnek a lényegéből.
Ezek a képek, bár némán, de kiabálnak.
Azt kiabálják, milyen a világnak az a szeglete, amit ábrázolnak.
A művésznek ugyanis – és ma már senki nem vonja kétségbe, hogy a fotó nem pusztán a tömegtársadalmat informáló vagy dezinformáló vizuális eszköz, hanem új művészeti ág – nem az a feladata (ha ugyan van), hogy elandalítsa, csalóka álvilágba röpítse a befogadót.)
A műélvezőről meg a műélvezetről bennem valami egészen más képzettársítás ötlik fel, mint ahogyan egykor Vas István költő mondta egy tévéinterjúban: „nekem az elkötelezettségről mindig a kötél jut eszembe”.
Szóval az igazán tehetséges művésznek az a dolga, hogy ne hazudjon a világ és a befogadó szemébe. Legyen hiteles krónikása, a szó konkrét vagy átvitt értelmében, annak a világnak, amelyet bemutat.
És ha már szóba került az elkötelezettség, egy másik magyar író, a már említett Esterházy Péter egy másik, nem kevésbé híres mondása is eszembe jut: „az író ne politikai irányzatoknak, hanem alanynak, állítmánynak legyen elkötelezve”.
Ez persze nemcsak az írókra, hanem más művészeti ágak művelőire is érvényes.
Fazekas István © Újjáépített természet IV
Persze szépek ezek a hol fekete-fehér, hol színes, hol sajátos technikával és nyersanyagra készült fényképek. És hogy a résztvevők nevét se hallgassuk el, Fazekas István például dupla expozícióval készítette felvételeit negatív filmre.
Szabó Bernadett © 4. nap, Tapolca 2016
Szabó Bernadett mobiltelefonnal fényképezett. Kiss Kuntler Árpád gömbpanorámás képeket hozott, Dobos Tamás üvegnegatívot használt, stb.
Dobos Tamás © Erdő figurákkal
A fotók között van ember nélküli természetet, virágmezőt vagy bazaltoszlopokat megjelenítő (Gaál Zoltán, illetve Mandur László képei), vagy embert és tájat, esetleg, mint Dobos Tamás, Németh György és Reviczky Zsolt fotóin, városi és természeti tájban szürreális hatást keltő emberi figurákat, jelmezes gyerekeket vagy hadijátékot játszó katonákat).
Gaál Zoltán © Keszeg alá Oszibá, Szigliget
A városi környezet is feltűnik: Móricz-Sabján Simon az egykor modernnek számított, úgynevezett tapolcai Y-házak világát és nem éppen jómódú lakóinak szegényes mikrokörnyezetét mutatja be sok tükröződéssel, mintegy üvegen – kis híján azt mondtam: tárgylemezen – keresztül.
Mandur László © Nyári mező I, Káli medence
Bánkuti András a „bebírókat”, a környékre beköltözött, többé-kevésbé ismert embereket mutatja be karakteres képein mesterségük attribútumaival együtt: például egykor híres, elgondolkodtató felvételek fotográfusát, Török Lászlót, a Pajta Galéria megalapítóját, vagy Vörösváry Ákos galériatulajdonos műtörténészt. Van a helyszínek és motívumok között Tapolca, Káli-medence, Salföld, Köveskál, Szigliget (a várrom), Hegyestű, Szent György-hegy, de névtelen rét és tó is.
Németh György © Lakótelep, Tapolca
De nemcsak a földrajzi régió komponálja egységes világgá ezt a sokféle technikával és egyéni érzékenységgel készült 56 fotográfiát.
Reviczky Zsolt © Laktanya II, Tapolca
Ezek a felvételek és nagyítások együtt kiadnak valami olyan tartalmat, ami az egyes képekben csak részleteiben van jelen: a mai Magyarország hiteles arcát. Kicsit barázdált és megviselt ez az arc, olykor fázós is (mint például Fejér Gábor hajnali felvételein), de létezik, és élni akar. Bácsi Róbert, Benkő Sándor vagy Hossala Tamás képei is önmagukért beszélnek, más-más szeletet mutatva a maguk sajátos művészeti eszközeivel a mai Magyarország egyik régiójának világából.
Móricz-Sabján Simon © Y Lakótelep, Tapolca
És itt most ne feledkezzünk meg a kiváló fotósról és fotótörténészről, Kincses Károlyról, a Mai Manó Ház „lelkéről”, e kiállítás kurátoráról sem.
Mondják, a fotó magányos műfaj, a fotós kóbor lovag, aki magányosan bolyong a világban. Ugyanakkor szabad ember is. Nagy társadalmi mobilitás jellemzi. Egyik nap egy vidéki rendőrségi fogda lakói között találjuk, a másik napon egy fővárosi presztízsrendezvény színpadán készít fotókat különleges engedéllyel.
Bánkuti András © Török László, Salföld
Ezekből a szabad legényekből (és egy hölgyből, aki – Szabó Bernadettről beszélek – a Reuters csapatával együtt az amerikai Pulitzer-díj díjazottja egyszersmind) verbuvált Szebeni András az idén egy ütőképes csapatot, amelynek összteljesítménye kiadja a mai magyar valóság egy fontos részének hiteles arcát.
Fejér Gábor © Éjszakai Tanuhegyek
„Képeket nem lehet ragozni” – állította a huszadik század elején Balázs Béla, A film szelleme és a Filmkultúra ma már klasszikus szerzője, a filmesztétika klasszikusa. Ragozni nem, de egységes és sokatmondó képi világot lehet belőlük összeállítani. Ez a kiállítás is ezt tanúsítja.
Bácsi Róbert © A család, Tapolca – Bácshegy
Walter Benjamin német filozófus „A fényképezés rövid története” és „A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában” című klasszikus esszéiben sokat foglalkozott a fotó és a valóság viszonyával. („Ahogy a pszichoanalízis segítségével az ösztönös-tudattalant, úgy ismerjük meg a fényképezés révén az optikai tudattalant” – írta egyebek között.
Benkő Sándor © Elhagyott életterek, St. András templomrom, Taliándörögd
És bár tudjuk, képekkel is lehet hazudni, nemcsak a képeket, de a képekkel is lehet manipulálni, ennek a kiállításnak az aranyfedezete, legfőbb érdeme a hitelesség. Mint ahogyan Roland Barthes jeles francia gondolkodó, a szemiotika egyik megteremtője írta „Világoskamra” című klasszikus fotóesztétikai művében 1978-ban: a fotó két idősíkban is tud hiteles lenni. Azt mondja nekünk: „Ez volt”. És azt is, amikor nézzük, hogy: „Ez van”.
Hossala Tamás © Hegyesdi vár I
Kérem, figyeljék, amikor a kiállítást nézik, mindazt, ami volt, amikor ezek a képek készültek, és azt, ami van most, amikor ezeket a képeket nézzük. Együtt kiadnak egy világot. Tudatossá alakítják az optikai tudattalant.
Nem csekély érdem.
*Elhangzott a Tapolcai Műhely 2016 Fotóművészeti Alkotótelep kiállításának megnyitóján, a Hunguest Hotel Pelionban, Tapolcán, 2016. szeptember 1-én
A kiállítás megtekinthető: 2016. szeptember 30-ig.
