Steve McCurry különleges képei a Műcsarnokban
Az a tekintet bejárta a világot. A tizenkét éves afgán lány színes kendő alól nézett ránk. Vádolt és kérdezett. A képet Steve McCurry fotografálta.
A szerző Philadelphiában született, és a Pennsylvaniai egyetem finn szakán tanult, majd újságíró lett. Egy hátizsáknyi ruhával és filmtekerccsel vágott neki a világnak. Keresztül-kasul átutazta Indiát, és fényképezett-fényképezett. Több hónapos utazás után lépte át a pakisztáni határt, és egy afgán menekültekből álló csoporthoz csatlakozott. Segítségükkel jutott Afganisztánba, ahol a szovjet fegyveres erők lezárták már a határt.
„Félelem és izgalom különös elegyét éreztem, amikor álruhában elhagytam Pakisztánt, hogy titokban egy másik országba látogassak mindenféle rendes kommunikációs eszköz nélkül. Útlevél nélkül indultam útnak, egy műanyag pohárral, egy svájci bicskával, két fényképezőgép-vázzal, négy objektívvel, egy táskányi filmtekerccsel és egy pár zacskó, repülőgépről zsákmányolt mogyoróval. Egy háború közepén találtam magam. Jó fotósnak lenni nem feltétlenül jelenti azt, hogy távoli helyekre kell utaznunk, de azt igen, hogy kényelmi zónánkat elhagyva felfedező utakra kell indulnunk”. – írta.
Az elkészített felvételeket is ruhájába varrva kellett kicsempésznie, így járhatta be a világsajtót Sarbat Gula (így hívják a lány a képen) 1984-es portréja.
McCurry Robert Capa-díjas. Elődjéhez méltón háborús helyzeteket fényképezett. Megjárta az Irak-Irán közötti háború helyszíneit, Libanont, Kambodzsát, vagyis azokat a helyeket, ahol fegyverek dördültek, de ahol az élet nem állt meg a lehetetlen körülmények között sem. Képein – miközben szenvedést és borzalmakat is látunk – emberek tekintenek ránk, akik nemcsak vannak, de élni is akarnak. Ilyen kép a monszun elárasztotta utcán állig vízben gázló, mosolygó férfi, a vállán a rozsdás varrógéppel. Arcán öröm, mert megmentette az eszközt, ami a munkát, jövőt és megélhetést jelenti.
McCurry felvételei megszólítják nézőiket. Követelik a tekintetet. Olyan ember szemléletmódjával találkozhatunk rajtuk, ebben a nagyon is zaklatott, felborzolt idegállapotú világban, aki ebben él, de mégsem a konfliktusokat keresi, hanem, a világ minden részén, azt a hétköznapi embert – bár e kiállításra kizárólag ázsiai fotóiból válogattak –, aki élni akar, élni tud, és van emberi méltósága.
Mi a titka képeinek? Talán, először is az egyszerűség. Egy képpel éppen csak annyit akar elmondani, ami a fényképezőgép keresőjébe belefér. Minden témájához empátiával közelít. Póztalanul, egyszerűen, nagyon nyitottan fordul mindenki felé, és ezt vissza is kapja. Minden felvétel bizonysága óriási vizuális műveltségének. Ezeket a képeket tudatosan a nagy európai képi hagyomány szellemében, komponálás-módjában ragadja meg. A felvételek ezért egzotikusságuk ellenére is nagyon otthonosak, a mi kulturális gyakorlatunkkal egybehangzók. Nagy méretű képeket látunk. Ahogy minden kiállításánál, a képek mérete, kidolgozottsága, színtelítettsége, a művész műterméből való.
A képeken gyönyörű a természet és az emberek is. McCurry azt hiteti el velünk, hogy ez a világ élhető, ha hagyjuk.
