Folyamatos emlékezet, Hosszútáv

|

Korniss Péter kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában és a Várfok Galériában

Minden képén átsugárzik az erős érzelmi viszony, a szeretet, amivel Korniss a képeinek témáihoz, vagyis az emberekhez viszonyul.

Húsvéthétfő, 1972

Indok kell. Korniss Péter nyolcvanéves, és most ez az indok, mert különben nem láthatnánk ezeket a képeket így, ilyen sorrendben és ilyen installálással. Már ismert és még ismeretlen képek sorakoznak egymás mellett, és mindegyik újranézve is telve van újdonsággal, mert valami nagyon erőset és nagyon egységeset mutat. Képek. Olyanok, amelyek megállítanak, magukra vonzzák a tekintetet. Mindegyik külön világ, amelyben a rend uralkodik és ez a rend mutatja fel a fontosat, a lényegeset.

Több mint fél évszázad fényképeken. A Magyar Nemzeti Galéria első termeiben látható művek olyanok, mintha több száz évvel ezelőtti világba röpítenének. Egy hajdanvolt világ, hajdanvolt életforma helyszínei, arcai kerülnek szívközelbe. A jól komponált, idillikus, romantikus jelenetek, a merész fény-árnyék hatások ellenére mégsem a látvány varázsol el, hanem az a belső erő, amit sugallnak. Élet van bennük és szeretet. Az emberi méltóságról szólnak még azok a fotók is, amelyeken személyt nem is látunk, mert ott a teremtett rend.

Korniss Péter fotóriporter. Látszólag az eseményeket követi. A fotóriporter, aki mozgásban komponál, tudja, hogy mi hova kerül a következő pillanatban. A paraszti életforma Erdélyben még nem sokat, de Magyarországon jelentősen változott. Korniss az ingázók nyomába eredt és az ő életüket követte a két ellentétes pólusú helyszínen, a főváros forgatagában a betonkeverés mellett, éjjel az alvásnak helyet adó sokágyas szobás munkásszálláson és hétvégeken a kertben meg a tisztaszobában. A tiszaeszlári Skarbit András kubikos – akinek sorsát tíz éven keresztül kísérte –, a vendégmunkás, így lett közeli ismerősünk. Követte Korniss azoknak a sorsát is, akiknek a huszadik század utolsó évtizedeiben megváltozott az élete, s beköltözött szobájukba a televízió, az oroszlános-pálmás falvédő, Michael Jackson és a görkorcsolya. Majd megjelentek a betlehemesek is a szupermarketek aulájában, a sorházak betondzsungele előtt. Legújabb képein is vendégmunkásokat örökít meg. Azokat az erdélyi asszonyokat, akiket az otthoni munkalehetőség hiánya egészen a nagyvárosi úri háztartásokig űz, hogy ott keressék meg a családnak a méltóbb életre valót. A felvételek többsége jól érzékelhetően komponált. A szereplők, ahogy több mint száz éve is a fotográfiákon, életük ünnepélyes pillanatában láthatók, hiszen ez a pillanat megőrződik. Talán ez a fajta fényképezés hívta elő belőlük azt a magatartást, amit láttak szüleik, nagyszüleik, dédszüleik idején? Akárhogy is. Az emberi méltóság maga jelenül.

Korniss Péter, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth- és Pulitzer-emlékdíjas fotográfus munkásságának középpontjában az eltűnőben levő erdélyi és magyarországi paraszti életmód dokumentarista ábrázolása áll. A szeptember végétől látható Folyamatos emlékezet című kiállítás azokra a sorozatokra koncentrál, amelyek az egész életmű legfontosabb szellemi ívét adják. Így most nem láthatunk gyönyörű és érzékletes színházi vagy táncelőadásokat megörökítő fotóiból, de a külföldi útjain készített alkotásokból sem. Az óriási életműből a tárlaton látható százötven felvételből is kitetszik a fotográfus, mint személyiség, az életet, az embert minden vonatkozásában tisztelő, szerető, s ezt felmutatni képes művész. Aki pontosan tudja, hogy mit akar, tudja, hogy mit miért fotózott le annak idején és miért veszi a kezébe a fényképezőgépet most.

Nagyon jól bemutatja a kiállítás Korniss Pétert mint alkotót. Bemutatja azt a változást is, ami végbement ez alatt az ötven év alatt. Változott a fényképezés technikája, s a fekete-fehér analóg képek más árnyalatokat mutatnak, mint a digitálisak, de maga a kifejezésmód, a tartalom, a forma, a precizitás és az érzelmi töltet nem változott. Minden képen átsugárzik az az erős érzelmi viszony, az a szeretet, amivel Korniss a képeinek témáihoz, vagyis az emberekhez viszonyul. Ez a szeretet, ez az odafigyelés teszi képessé arra, hogy ilyen erő sugározzon a képeiből. Méltóság és elegancia van ezeken a képeken, miközben a fotográfus a valóságot mutatja meg, amely sokszor nem elegáns, de fájdalmas és szívszorongató. A képek látványa a lelkünkbe maródik, kitörölhetetlenül.

„Akárcsak elbírálói, kik az évek során Kornissnak ítélték az általa kiérdemelt díjakat, mindenki, aki látta munkáit, elmondhatja magáról, hogy adósa a művésznek azért a tudatos választásáért, miszerint ‘meg kell örökíteni azt, ami hamarosan eltűnik’. Ők és mi, azaz a tisztelői, bizonyára egyetértünk következő kijelentésével: „Fotográfusként ennél szebb feladatot nem is találhattam volna magamnak.”(Colin Ford, a brit National Media Museum alapítója és első igazgatója)

*

Korniss Péter 1937-ben született Kolozsváron. 1961-től 1991-ig a Nők Lapja munkatársa, majd szabadúszó fotográfus. Hírnevét több évtizedes dokumentarista munkájával alapozta meg. Tizenhat ország múzeumaiban és galériáiban állított ki. 1977-től három éven át a World Press Photo zsűrijének, 1983-tól pedig a W. Eugene Smith Memorial Fund nemzetközi tanácsadó testületének a tagja. 1999-ben – fotográfusként elsőként – Kossuth-díjat kapott.

A Magyar Nemzeti Galéria kiállításának kurátorai: Baki Péter és Jerger Krisztina.

A Magyar Nemzeti Galéria Folyamatos emlékezet és a Várfok Galéria Hosszútáv című kiállítása is január 7-ig tekinthető meg.

CÍMKÉK: