Gigantikus vállalkozás

|

Képek és pixelek. Fotóművészet – és azon túl / Műcsarnok

Izgalmas, ahogy kép tud lenni a kép. A digitalizáció pedig, ha tehetséggel használják, két dimenzióban is felmutatja a határtalant.

korniss_peter_betlehemesek_a_lakotelepen_2010

Korniss Péter: Betlehemesek a lakótelepen, 2010

Amióta Szegő György irányítja a Műcsarnokot, a legszembetűnőbb a mozgalmasság. A legutóbbi elődök a műhelymunkát helyezték több-kevesebb sikerrel előtérbe, most pedig a szakmán túl, a témában kevésbé pallérozott néző is talál mindenféle látnivalót. Az izgalmas, és sokféle témájú-anyagú kiállításokon túl felelevenítődött a Nemzeti Szalon fogalma. A szalon a magyar képzőművészek és műpártolók 1894-ben alapított egyesülete volt (már akkor is az Országos Magyar Képzőművészeti Társaság ellenében, akik az 1896-ban megépült Műcsarnokban rendeztek kiállításokat).

Lerombolásáig az Erzsébet téren álló épületükben egész életműveket láthatott a közönség (Madarász Viktor, Paál László, Szinyei-Merse, Zichy Mihály, Vaszary), de itt mutatkoztak be a Nyolcak, az olasz futuristák 1912-ben, s itt rendezte első kiállítását az Új Művészek Egyesülete és a KUT, vagyis 1950-ig a Nemzeti Szalonnak fontos szerepe volt a kortárs művészet bemutatásában. 1953-ban csatolták a Műcsarnokhoz. 1957-ben még rövid időre föléledhetett a Tavaszi Tárlat keretében, amikor is Kassák Lajos és az Európai Iskola alkotóitól is láthatott műveket a közönség. Aztán évtizedekig semmi.

kurucz_arpad_peking_2011a

Kurucz Árpád: Peking, 2011

A “visszahozzuk a múltat” vállalkozás keretében a Nemzeti Szalon is feléledt, és volt már szalon-bemutatkozása az építészeknek és a képzőművészeknek is. Idén a fotósok kerültek sorra. Egy ilyen bemutató arra hivatott, hogy felmutasson egy egész művészeti ágat a maga sokszínűségében, gazdagságában, törekvéseiben. Ennek felelősségét két kurátorra, Szarka Klára fotótörténészre és Bán András műkritikusra bízták.  Ők nem kívánták a bekért műveket a hagyományos fotóműfajok szerint csoportosítani. Hogy is tehették volna, hiszen az elmúlt tíz-tizenöt évben – amely időszakból válogattak –, megváltozott valamennyiünk képekhez fűződő viszonya. Azzal, hogy mindenki készíthet minden másodpercben képeket, a fotót megfosztotta attól, hogy mint különlegességet szemléljük. A kurátorok szándéka szerint „a Képek és pixelek kiállítás a digitális fotóhasználat, a mediális konvergencia jelenkori jelenségeinek áttekintésén túl utalásszerűen olyan műveket is bemutatnak, amelyek közvetve-közvetlenül ezen mediális-kommunikációs (a válogatást kurátorként Mayer Mariann végezte) változások éles erőterében keletkeztek”. (Bán András)

szilagyi_lenke_tropusi_utazok_2015

Szilagyi Lenke: Trópusi utazók, 2015

A több ezer alkotó közül több mint százötvenet választottak ki, akiknek a munkáit a Műcsarnok összes termeiben láthatjuk. A csoportosítások – Szemben, Testkép, Nézőpont stb. – csak jelölnek, de nem értelmeznek semmit. Át- és keresztüljárhatók a témák. Nem is lehet ez másként. Minden szekcióban találhatunk élvezetes látnivalót és majd ugyanannyi kérdőjeleset. Egy-egy szerző több teremben is feltűnik. A műfajok, a stílusok keverednek. Nagyon kevés művésznek van „arca”, amely alapján felismerhető. Ilyen például Balla Demeter, Haris László, Keleti Éva, Szilágyi Lenke, Benkő Imre, Korniss Péter, Máté Bence.  Felmutatják, hogy a fotó képes a valóság manipulálása nélkül is új világot mutatni.

fener_tamas_resurrectio_2012_2015_reszlet_kicsi

Féner Tamás: Resurrectio, 2012-2015, részlet

A digitális nyomat és az A/3-as papírméret az általános. Nagyságban, formában kevés a változatos. A régebbről ismert alkotásoknál élvezhetjük az eltérést, mint például Gémes Péter (1996 óta nincs közöttünk) mágikus alkotásain, vagy Szilágyi Lenke és Lugosi Lugó László képeslapjain. Kevés olyan portrét látunk, amely a teljes személyiséget képes felmutatni. Humor is megjelenik itt-ott, mint például Ambrits Tamás Magritte szürrealizmusát idéző képein, vagy Markovics Ferenc fotóin (Tóth József „Füles” mint Van Gogh, és Tímár Péter mint Zeusz).

Az, hogy kevesebbet kell bíbelődni az eszközzel (a fényképezőgéppel) magával, nem könnyített meg semmit. Hogy mit lát a fotós a világból, s azt miként sikerül megörökítenie más számára is élvezhetően, nem lehet semmi mással kiváltani. A digitalizáció pedig inspirálja, hogy legyen minél messzebb az a valóságos való. Remek játék. Van, aki tud ezzel élvezhetően játszani, s van, akinek meg kéne elégednie a maga örömével. Kiállításra azért jár az ember, hogy lásson olyasmit, amit még addig sosem.

sopronyi_gyula_reszleta_90perc_cimu_sorozatbol_2015

Sopronyi Gyula: Részlet a 90 perc című sorozatból, 2015

Gigantikus vállalkozás ez, amelyben a másfélszáz különböző alkotó sokfélesége megmutatkozik. Ha van értelme az ilyen bemutatkozásoknak, mint a szalon, akkor ez az. Izgalmas és érdekes, ahogy kép tud lenni a kép, és az is, hogy felsejlik a képen túli világ is. Ugyanis a Képek és pixelek fotóművészeti termeiben itt-ott érzékelhetjük az álló- és mozgókép, illetve a kép és hang egymásba kapcsolódását.

A kép dokumentál – akárhogy is rögzítik. A digitalizáció pedig – ha tehetséggel használják – két dimenzióban is felmutatja a határtalant, a lehetőséget, a többet, a mást. Egy új univerzum küszöbén toporgunk.

Képek és pixelek. Fotóművészet – és azon túl

Műcsarnok, Nemzeti Szalon 2016

Megtekinthető 2016. június 26-ig

CÍMKÉK: