Wind River – Gyilkos nyomon
A Wind River – Gyilkos nyomon krimi, ami viszont sokkal inkább az amerikai indiánok hanyatlásáról, a gyászmunkáról és a vidék modern kori leszakadásáról szól.
Aki utánanézett annak, hogy mire vált jegyet, a rögtön felhype-olva ül be a moziba, a Wind River – Gyilkos nyomon ugyanis Taylor Sheridan rendezése, aki olyan filmek forgatókönyvét írta, mint a Sicario – A bérgyilkos vagy az idehaza A préri urai címre keresztelt Hell on High Water, amiért a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában Golden Globe és Oscar-díjra is jelölték. A Sicario esetében a hibázni képtelen Denis Villeneuve rendezőnek tulajdonították a sikert, de a Hell on High Water története már szembetűnően zseniális volt. A Wind Rivernek is jó a híre, Cannes-ban az Un Certain Regard legjobb rendezőjeként díjazták Sheridant, Karlovy Varyban pedig közönségdíjat nyert.
Ehhez képest a film kezdése nem az igazi: egy viharvert fiatal nő fut éjszaka egy hófödte erdőben, majd összeesik, eztán pedig egy vadászt (Jeremy Renner) kezdünk követni, aki félig indián fiát tanítja bánni az állatokkal. Sheridan hosszúra hagyja a jeleneteket, hangsúlyos indián zenét kever alájuk, mintha művészfilmet akarna csinálni európai mintára. Idővel azért szerencsére kiderül, hogy a ráérős kezdést azért engedte magának, mert bőven van mesélni valója, nem szorul rá, hogy rögtön kiterítse a lapjait.
A nyitójelenetben látható nő holttestére a vadász akad rá a Wyomingban található Wind River indián rezervátumban. Egy fiatal és tapasztalatlan FBI-ügynököt küldenek (Elizabeth Olsen), aki bevonja a vadászt a nyomozásba. Nem csak a térképről mennek le az elviselhetetlenül hideg és veszélyes hóviharok tépázta, hegyes államban, de a törvényes nyomozás területét is maguk mögött hagyják, ugyanis munkaerőhiány és bürokrácia hátráltatja munkájukat, az eset például nem is minősül gyilkosságnak, a nővel elvileg a kihűlés végzett, nem pedig a többszörös megerőszakolás és verés, tehát az FBI-nak sincs itt keresnivalója. Eleinte a nő pasijára gyanakszanak, de aztán fordulat fordulatot követ. A film krimiszála is izgalmas, különösen a Tarantinót idéző zárlat, ami derült égből villámcsapásként egy flashbacket iktat egy pattanásig feszült jelenetbe, ami csak tovább fokozza az izgalmakat.
Viszont mégsem elsősorban krimiként érdekes ez a film, a műfaj inkább csak behúzza a nézőt a történetbe. Ami inkább egy dráma, egyszerre szól a karakterekről, szűkebb miliőjükről és a túlélés mindenkori szabályairól. A vadász számára a nyomozás egyfajta gyászmunka: saját lányát néhány éve veszítette el, máig tisztázatlan körülmények között, és akkor nem nyomozott, nem állt bosszút. Van egy briliáns jelenet közte és az indián férfi között, aki viszont most veszítette el a lányát, amiben a vadász elmondja, hogy nem szabad elnyomni a fájdalmat, inkább utat kell neki adni és meg kell szokni, különben a jóra sem tudunk majd visszaemlékezni.
A film krimiként szokatlanul realisztikus, a bonyodalomként használt tragikus halálesetnek itt tényleg érezni a súlyát. Erőltetettnek tűnhet, hogy mindkét férfi elveszítette a lányát, de a film egy záró feliratban is rávilágít, hogy az indián rezervátumokban gyakoribb az ilyesmi, mint bárhol máshol, és statisztikát sem vezetnek róla. A meggyilkolt lány apjának ráadásul a második gyermekével is vannak problémái, a fiú ugyanis drogfüggő, aki haverjaival együtt ki-be jár a börtönből, ami szintén sokat elmond az indián kisebbség szomorú hanyatlásáról.
Viszont amiről a leghangsúlyosabban szól a film, az a vidék leszakadása. Ahogy a későbbi gyilkos megfogalmazza, „itt nincs semmi, se nők, se bulik”. Ezen a vidéken egy krimibe illően rejtélyes gyilkosság nem csak hogy nem logikai bukfenc, hanem szinte hírértéke sincs. Itt megfagyott az idő is, az emberek olyanok, mint az őskorban, de közben a telekommunikációnak köszönhetően rálátásuk van egy egészen más, jobb életre, ami végképp vadakká frusztrálja őket. „Mázli csak a városban van”, itt viszont a természet törvényei érvényesülnek, az erősebb él túl.
A Wind River – Gyilkos nyomon a Magyar Film Adatbázison
