Trónok harca, 6. évad
Ez az évad kétségkívül a legjobb volt az eddigi hat közül, az irány, amely felé a sorozat jelenleg tart, mégis kétségekre ad okot.
A Trónok harca hatodik évada visszatért ahhoz a minőséghez, amellyel megalapozta hírnevét, ám emellett még a történet terén is képes volt emelni a téteket az egyre sótlanabb negyedik és ötödik évad után. A sorozat ezzel a szezonnal hagyta végleg maga mögött az alapjául szolgáló George R. R. Martin-könyvsorozatot, A tűz és jég dalát, ezzel véget vetve az előző évadok során újra- és újra felmerülő problémának, a könyv és a sorozat egymáshoz való viszonyának.
Az évad során végig érezni lehetett, hogy ezzel a kitüntetett pozícióval az alkotók is tisztában vannak, és ennek eredménye tíz egyre erősebben szerkesztett és egyre inkább összetartó epizód lett, melyek során beértek azok a változtatások is, melyek az előző két évadot egyre inkább eltávolították a könyvek történetétől, utólag is legitimálva azokat. Ám annak ellenére, hogy a szerkesztettség helyenként érezhetően átütött a képernyőn, nem minden meglepetés volt előre kiszámítható. A meglepően lassan, ám egyenletesen beinduló évad első hét része meglehetősen hasonló ritmusra épült, türelmesen adagolva a kisebb-nagyobb csavarokat.
Az előző évad végi cliffhangerek feloldása közül egyedül Jon élete és halála az, amit ténylegesen vízválasztónak lehet tekinteni. A másik két szál, melyeket ezzel együtt elvarratlanul hagytak, Daenerys újabb vargabetűje, valamint Sansa és Theon majdnem öngyilkos ugrása is megnyugtató, ám nagyrészt előre látható lezárást kapott. Ám Jon, azzal együtt is, hogy esete nem példa nélküli (vele egy cipőben jár az évadban egy rész erejéig szereplő Berric Dondarion), mégis kirívó, hiszen itt érhető tetten legerősebben a sorozat elszakadása a könyvektől, valamint ennek kettős természete. Az előző évad ott ért véget, ahol az ötödik könyv is, az első rész pedig ennek logikus következményeivel folytatódott, ám a sorozatban egyre erősebben jelen lévő mágia révén Jon Snow feltámadt, ezzel jelentősen aláaknázva a későbbi halálok jelentőségét. Másrészt pedig a tévéváltozat elkezdte felvázolni azt a jó-rossz tengelyt, aminek a hiánya nagy mértékben hozzájárult a sorozat eddigi népszerűségéhez.
Az évad középső felében sem volt hiány a meglepő fordulatokból. Sandor Clegane, a Véreb visszatérésére már régen lehetett számítani, épp ezért az ő szerepeltetése kevésbé meglepő, mint az, ahogyan visszahozták a karaktert. Amennyiben az évad utolsó két részében nem kapott volna még ennél is komolyabb szerepet az az atmoszféra, amit a látvány, a történések és a rendezés együttesen hozott létre, a hetedik részt teljesen nyugodtan tekinthetnénk az idei év legjobbjának. A továbbiakban azonban a Véreb karakterével nem igazán tudtak mit kezdeni az írók, ez idáig csak (nagyrészt az általa ihletett mémeken alapuló) jutalomjátékot láthattunk tőle, ám a szerepeltetése az évad későbbi részében – egyelőre – értelmetlenné vált.
A másik, az előzőnél mindenképp fajsúlyosabb meglepetés és még sok bonyodalmat okozó döntés a Hodor emblematikus neve mögött álló történet felfedése. Igazából nem is maga a név jelentése a fontos – bár igaz, hogy a könyvsorozat fordítói már most törhetik rajta a fejüket szerte a világon, hogyan ültessék át az angolul működő nyelvi leleményt – hanem annak keletkezéstörténete, illetve katalizátor-szerepe a történet egésze szempontjából. Az előző évadban csúnyán hanyagolt Bran történetszála ebben az évadban annyira hangsúlyosan tért vissza, hogy bár minőségben nem, de fontosságban rögtön az élre tört. S bár kezdetben úgy tűnt, hogy Brant csupán valamiféle múltba látó erővel ruházzák fel, mivel képes volt megszólítani a múltbéli Hodort, aki ennek következtében nemcsak értelmének java részét vesztette el, hanem a nevét is így, ekkor szerezte, az írók sajnos egy olyan időutazási paradoxont hoztak létre, melyet azóta a sorozat nem mert újra elővenni, illetve nem is tűnik úgy, hogy a későbbiekben képes lenne kezelni. Itt, még ha rossz szájízzel is, de ki kell jelenteni, hogy a hatásvadászat a következetesség elé került.
Bran új, múltba révedő képességét ettől eltekintve azonban remek ütemérzékkel használták ki az alkotók, nemcsak egy a könyvek rajongói által is csak említésekből ismert, ám épp ezért már-már legendás jelenetet (az Öröm Tornyánál történt csatát) tudtak színre vinni általa, hanem azt kihasználva a sorozat egyik központi rejtélyét, Havas Jon születésének és szüleinek titkát is feloldották. Kiderült, hogy valóban nem Ned Stark az apja, és az a rajongói elmélet is beigazolódott, mely szerint Rhaegar Targaryen (Daenerys idősebbik bátyja, akit Robert ölt meg évekkel a sorozatbeli történet kezdete előtt), valamint Lyana Stark (Ned húga, akit Robert ugyan eljegyzett, ám mivel Rhaegar elrabolta, nőül venni már sosem tudta – ez volt a sorozat alapvető erőviszonyait kirajzoló lázadás kitörésének egyik oka) a „fattyú” Jon szülei.
Havas Jon és vele együtt Sansa története és jellemfejlődése az évad egyik legmeghatározóbb és minőségileg is legjobban kivitelezett eseménysorozata volt, a királyvári történésekkel egyetemben. E két szál Daenerys történetével fog összeérni az egyre közeledő, nagy finálé során, ám a hangsúly jelenleg az első kettőn van, nemhiába, hisz jelenleg azok hatnak egymásra.
Az utolsó három rész vállaltan arra törekszik, hogy lezárja az eddigi eseményeket, megágyazva ezzel az utolsó két (hét illetve hat részes) évadnak, melyekben így jóval kevesebb történetszálra kell majd koncentrálni. Ez a három rész nemcsak remek tempóval és rendezéssel bír, hanem a színészektől a zenéig minden elem remekül áll össze egyetlen nagy egésszé, márpedig a Trónok harcában erre eddig csak egyszer volt példa, a negyedik évad hatodik (Isten és ember törvénye című) részében (ez volt a Tyrion tárgyalásának szentelt epizód).
Az aktuális évadban a nyolcadik rész tekinthető igazi lezárásnak, melyhez a készítők jó érzékkel választották ki a két központi szereplőt, Jaime-t és Cersei-t. A két testvér morálon átívelő kapcsolata a sorozat sztorijának egyik katalizátora volt, ám ebben a részben látszik csak igazán, hogy nemcsak a kettejük kapcsolata alakult át az évadok során, hanem a világnézetük is. Jaime egyre inkább az a lovag, aki még fiatalkorában lenni akart, és egyre kevésbé a királygyilkos, akinek mindenki tartja, még ha ezt még saját maga előtt sem könnyű beismernie. Cersei ezzel szemben fokozatosan megtébolyul, ahogy mindent és mindenkit elveszít maga körül (beleértve a hatalmát is), őrültebbé válva ezzel az őrült királynál is – annál a királynál, akinek a megölésével ikertestvére kiérdemelte nem túl hízelgő eposzi jelzőjét.
A kilencedik rész az északi eseményekre koncentrálva két Stark felnőtté érését meséli el. Sansa és Jon mindent megtesznek annak érdekében, hogy visszaszerezzék Derest. Az ennek következtében kialakuló összecsapás ábrázolása az egyik legjobban koreografált csatajelenet a mozgókép történetében – igaz, bevallottan olyan elődöktől merítve, mint A gyűrűk ura. Hatásosságát nem azzal éri el, hogy mindent kristálytisztán megmutat, hanem azzal, hogy szemléletesen láttatja a csata kaotikusságát. Sem mi, sem a szereplők nem lehetnek biztosak benne, hogy éppen mi történik, ahogy ők az árral, mi épp úgy sodródunk az ő nézőpontjukkal. Ramsay a rész végén bekövetkező halála már csak hab a tortán – ám nem vagyok arról teljesen meggyőzve, hogy „hagyatékával”, nem találkozunk még a későbbiekben (nem lennék meglepve, és a sorozat egyre inkább nőkre koncentráló irányvonalától sem esne távol, ha kiderülne, hogy Sansa a szíve alatt hordja Ramsay gyermekét).
Az évadzáró eseményeit minősíteni a „sokkoló” enyhe kifejezés. Még akkor is, ha a Főveréb halála már régóta érlelődött, elsősorban önhittsége miatt. Elhitte, hogy a vallás felülemelkedhet a politikán, és így a saját játékában győzheti le Cersei-t, ám tévedése nem csak a saját, hanem számos más fontos szereplő életébe is került. Épp ezért volt megdöbbentő Baelor Szentélyének felrobbantása, ezzel együtt azonban számos olyan történetszáltól is búcsút kellett vennünk, amelyek a későbbiekben még kihatással lehettek volna a végkimenetelre. Különösen fájó Margaery halála, aki Cercei valóságos ellentéte volt, arról nem is szólva, hogy maga is kitűnő politikus, aki így számos további meglepő húzással szolgálhatott volna még a későbbiekben. A cselekményszálak és a szereplőgárda áramvonalasítása azonban ott is tetten érhető, hogy ezzel a tettével az azóta megkoronázott Cersei már ténylegesen mindenkit magára haragított, önmagát egyértelmű, morális értelemben felfogott gonoszként állítva be, ám lehet, hogy éppen ez a lépés kellett ahhoz, hogy az alkotók Martin könyveitől elszakadva, az egyre kaotikusabb történet helyett egy, a tévében is értékelhető alkotást hozzanak létre.
Ezenkívül még kétségkívül szót lehetne ejteni Arya egyre esetlenebb sorsáról, amely azonban szerencsére végre egy tényleges bosszútörténetté érett, valamint a Greyjoyok menetrendszerű sorscsapásairól, melyek következtében végül ők is beállnak a Targaryen-flottába, ám ezek a történetrészek már nem tudták azt a frissességet és erőt nyújtani, amely még az első évadokban jellemezte a sorozatot. A nosztalgikus hatásvadászatot pedig nyíltan fel is vállalják az alkotók: nem véletlen, hogy Jon királlyá választása ugyanarra a zenére és ugyanolyan koreográfia szerint történik, mint Robbé a legelső évadban.
Összeségében, bár ez az évad kétségkívül a legjobb volt az eddigi hat közül, az irány, amely felé a sorozat jelenleg tart, mégis kétségekre ad okot. Egyrészt a tévészéria és a könyvek védjegyének számító narratív pártatlanság végleg elmaradt, másrészt az egymásra halmozódó történetszálakat is egyetlen tollvonással írták ki a szerzők. Azonban ha a sorozat készítői vizuális téren a továbbiakban is képesek lesznek olyan tempóban megújulni, ahogy eddig tették, még ezt a karcsúsított verziót is el lehet úgy adni, hogy a Trónok harca örök helyet foglaljon el a tévésorozatok panteonjában.
Forgalmazó: HBO
A Trónok harca a Magyar Film Adatbázison
