Történetek lelkek között

|

Liliom ösvény

Anya mesél, a gyerek bepisil. A háromszereplős film annyira zárt kisvilág, hogy a néző is ki van csukva belőle. Fliegauf Bence nagyvonalú kísérletében néha mellényúl.

liliom_osveny-e1453203096429 (2)

Az volt a gyanús, hogy tízpercenként néztem az órámat. Vagyis nem éreztem jól magam, bántott, hogy izgulni kell (de nem lehet tudni, miért), idegesített, hogy a képek néha elmentek művészibe – víz alatti testeket, testrészeket látni, de lövésem sincs, miért, a képek különlegesek és érdektelenek. De a legrosszabbul ezt a zárt kamaradrámát viseltem. Csak ketten vannak – zárt világ, sűrű és félelmetes. Egyedülálló asszony mesél (Rebeka: Stefanovics Angéla) kisfiának (Dani: Sótonyi Bálint). Mesél, ami természetes lenne. Még inkább, hogy nem könyvből olvas, hanem kitalált sztorikat mesél. Illetve itt kezdődtek a rossz érzéseim: minden gyereknek vannak rémálmai, álom-valóság tévesztései, itt a film sokáig el is játszik ezzel a tünettel. Csakhogy egy idő után az lett az érzésem, hogy a látvány – a félelmetes erdőrészlet, a játék babák, a nagyi fel-felbukkanó szellemképe ugyan a gyerekfantázia része, de Rebeka meséiben az asszony saját gyerekkori traumái formálódnak, a Tündér, a Vadász meg az Aranyom egyre rémesebb sztorija az asszony mélypszichéjéből áll össze. Igaz, hogy például a kitömött vörös róka, ami éjjel lemászik a falról, a gyerek rémálma, de szépen belesimul az anyja által esténként előadott – színészileg jól megoldott – anya-gyerek védvonal-játékba. Így aztán a film első harmada egyre rémesebb mesékbe fut.

Fura – de a rendezés szempontjából komoly találmány – hogy Dani, a képen szereplő kisfiú nemigen rémül meg, az anya rémtörténeteinek hatását csak Rebeka és volt férjének chat-társalgásából tudjuk meg. Például, hogy az esti sztorik hatására a hétvége után hazavitt gyerek éjjel rendszeresen bepisil. (Rémes válás lehetett, ha ez a két felnőtt csak ilyen steril, elektronikus formában képes szót váltani egymással, még akkor is, ha a gyerekről van szó.) Szóval az Apa (akit sohase láthatunk) kéri, hogy Rebeka hagyja abba ezeket a meséket. Itt kezdett igazán idegesíteni a film: annyi homályos, elhallgatott, még célzásokban sem felbukkanó sztoriszál, kérdés halmozódott fel, annyi feleslegesen kizárt cselekményfonál zúgott a fejembe, hogy csak a túlkomponált képvilágra bírtam figyelni. Uszoda, víz alatti képek – valamiért szorongani kell – úsznak, aztán egy öltözőben egy agg néni aktja percekig – a gyerekélmény, a gyerekrémület? Sok, vagy kevés? Idegesítő. (Operatőr: Lovasi Zoltán.)

A film alapbaja a túlzásba vitt információ-visszatartás. Nem új vonás: a Dealerben (2004) nemcsak ez, de még a vizuális infók megvonása is nyomasztott. Itt ez a módszer négyzetre van emelve, hogy úgy mondjam. Az elvált apát sohase látjuk (Dani és anyja egyszer valami főutcán várakoznak, megáll egy nagy autó, a gyerek beszáll: ennyi – bennem meg csak kérdések maradnak: Rebeka miért nem akar elválni? A gyerek csak pár napig van az anyjánál – mikor? Hétvégén, hét közben, egy vagy több napra, hetekig? Kölcsönlakásban laknak, ahonnan ki kell költözniük – kitől kapják, miért, egyáltalán miből él ez az asszony? Mikor Rebeka hazaviszi a srácot (egyébként nyolcéves), csak a lépcsőket és az apa lakásának ajtaját láthatjuk. Aztán csak vietnami-papucsának csattogását halljuk a lépcsőházban. Ez is idegesített, mert ez a papucs végigjátssza a filmet.

277821_1460975387.9847

Az igazi kérdés azonban, hogy kinek a félelmei jelennek meg a rémmesékben, az anyáé vagy a gyereké. Gondolom, a rendezés tudatosan hagyta kavarogni e két élményköteg szálait, jó ideig direkt nem szálazta szét, melyik rémség kinek a fantáziájából vagy a tudatalattijából származik. Lassan rájövök, hogy valójában Rebeka múltjából szövődnek a meséi, amikbe a gyerekfantázia belesző néhány motívumot.

Közhely, hogy a válást a gyerek szenvedi meg igazán, sokszor kiheverhetetlen lelki sebekkel (traumákkal) kell együtt élnie, melyeknek igazi természetét tán csak felnőtt korában tudja megfejteni. De itt kettejük sebeiből szövődnek tündérmesék, és ez a kettő, a történeti és a mesevilág a filmben egymásba van csúsztatva. Azt hiszem, ez hagyott hidegen, ez tartott távol a sztoritól, és kellett folyton nézni az órámat, hogy mikor lesz már vége, ezért nem tudtam egyikükkel se azonosulni… Mert a sztori szempontjából lényeges mozzanatokról fogalmam se lehet, ki vagyok zárva az anya-gyerek kapcsolat mikrovilágából. Például: mit csinál Rebeka? Állásban van, vagy egész napos szülőként lehet Danival? (Stefanovics Angéla jóvoltából hűvös kedvességgel, amit persze mozdulatlan arcáról kell leolvasnom…) Gondolom, ez a gyerekperspektíva adottsága: a kicsiknek jó ideig fogalmuk se lehet, mit csinálnak a felnőttek igazából. A férj tökéletes kizárása a néző fantáziáját van hivatva beindítani – milyen manus lehet ez a pacák? –, de nincs honnan elindulni, néhány mondatos chatszöveg ehhez kevés. Rebeka apja (Székely B. Miklós remek kamara-alakításában) ugyancsak talány: miért él tök nyomorban, ahová csónakkal kell hajókázni. Igen, tudom, filmben vagyunk, ott meg van ilyen. A nagyi hol szellemkép, hol emlék, miközben a történet egésze (ha jól meggondolom), őkörötte is forog. (A szellemkép a gyerekfantázia kivetülése okán érthető – képi megjelenítése, éjjellátó kamerával véve – hátborzongató.) Viszont csodás jelenet, mikor halála után Rebeka és Dani „elültetik a nagyit” (mármint a krematórium utáni maradványát) a nagyfa tövében. Bravúr.

Olykor beüt a dramaturgia. Egyszer a gyerekjátékok képvilágához egy baba sírása robban, a kicsi torkaszakadtából könyörög, „anyu, ne hagyj itt”, (azt hittem, frászt kapok. Pedig gondolom, ez volt a film egyik érzelmeket felrázó csúcsjelenete…) Aztán mikor nagyi halála után Rebeka és Dani körülnéznek az erdei házban, nyugiban megy a kamera, egyszer csak irtózatos sikítás, majd éles vágás: vad tempóban dobálják ki a bútorokat, a babákat az ablakon. („Elégetik a múltat…” – gondolom.) Ezután már csak valami ismeretlen térben – a nagyi kipucolt házában, vagy egy másik kölcsönlakásban? – látjuk Rebekát, és vége a filmnek. Hát persze, hogy nem kell ezt a filmet „befejezni”, isten őrizz! – a láb megindul a föld felé a lépés során, de nem kell földet érnie –, mondta (tanácsként) Örkény. Szóval: a befejezés príma, segített lebotorkálni a lépcsőkön.

Csúnyákat írok itten, Fliegauf Bence negyvenéves korára komoly filmművésszé érett, tizenvalahány filmmel a háta mögött, tele számos nemzetközi díjjal, köztük berlini Ezüst Medvével, ez a mostani, a Liliom ösvény még meg se jelent idehaza, máris kapott egy olasz díjat. Lesül a pofámról a bőr, hogy itt bakafántoskodom egy filmes szempontból radikálisan új utakat kereső, experimentális alkotással. Lehet, hogy nem lenne szabad kritikusként most megnyomni a tollam, mikor éppen valami mást akar csinálni, mint amit eddig, vagy egészen mást, mint ami beleillik akár a mai művészfilm mainstreamjébe. Szóval bocs a kemény szavakért, de ki kellett írnom magamból a moziból hazáig tartó dühöngésem.

Hazaérve rá kellett jönnöm, hogy bár alapból idegesített a film kuszasága – meg kell értenem Fliegauf rendezői törekvését, hogy igen, a kedves néző legyen csak ideges, sőt ne is jöjjön rá azonnal, hogy mi idegesíti – mert Fliegauf egy újfajta katarzissal kísérletezett. Nevezetesen, hogy a néző kapcsoljon már végre, mit éreznek a kisklambók, mikor a felnőttek egymás halálra kínzásával szórakoznak, meg hogy ez a „játék” hogyan öli a felnőttek lelkét, s hogy e kettő a tudat alatt egymást erősíti. Ez egy legitim művészi cél lehetett. De nekem ez a fajta katarzis nem jött be.

Elhiszem, hogy egy kísérleti filmben – Fliegauf Bence dolgozata számomra experimentális kategória –, szóval ott elmegy az itt domináló információcsonkítás. De emberileg felpattintva a történetet, ez az anya-gyerek viszony túl szoros, minden mást kizár. Daninak nincsenek haverjai, nem látjuk, mi van a suliban, nincs kisvilága, játékairól nem tudjuk, hogy azok az övéi, vagy anyja emlékei. Rebeka „ráül” erre a gyerekre. Még azt sem mondanám, hogy agyonszereti Danit, hisz felnőttként kezeli, nem nyalja-falja, csak éppen minden pszichés baját rátelepíti. Mert ez a film Rebeka mesékbe szőtt, gyerekbe transzponált története. Durvábban fogalmazva: Rebeka a beteg, ő akar megszabadulni kínzó gyerekkori emlékeitől, plusz az erre épülő váláskrízis hatásától. A mesék bepisilős epizódját aztán úgy fejtettem meg, hogy a filmtörténetben Dani alatt lesz vizes a lepedő, de ha a meseburkot lehántjuk, akkor Rebeka gyerekkori, a szülők öldöklésein tenyészett rémületei (bepisilései) jönnek elő.

277821_1462272510.3629

A film centruma egy mély társadalmi probléma: a szülők házassági, válási kínjaikat továbbörökítik gyerekeikre. Akik aztán vagy fellázadnak – „én a büdös életbe nem fogok úgy élni, ahogy a szüleim” –, vagy elraktározzák ezt az örökséget és később ezzel rontják el a párkapcsolataikat. És sokszor képtelenek lesznek szorongás nélküli mélyebb viszonyra. Feltételezem, hogy Fliegauf Bence ennek az öntudatlan átörökítésnek a mélypszichológiai elágazásait (azoknak néhány darabját) akarta felkutatni. Nagy szociálpszichológiai gubanc, s voltaképp ez a mesékbe ágyazott szörnyűség, mint narratív forma alkalmas is lenne a tünetegyüttes bemutatására. Csak el van kapkodva.

Mert ez a zárt világ sokkal több lehetőséget kínált volna, ha villanásnyira nyit a világra is és nem kalandozik művészi képtanulmányokba. Ha ez a lélektani dráma valami rejtett szálon visszacsatolódik az élethez-világhoz. Fliegauf filmjében érzem a kisvilág kinyitásainak kísérleteit – például a nagyi története említődik, valamennyire kifejtve jobb lett volna; vagy az apa akárcsak elmosódott gesztusa, ahogy kocsit vezet, ahogy bezárja az ajtót, bevillanna, emelné a filmet. Ezek a lehetőségek ott rejtőznek a filmben kihasználatlanul. Hatását tekintve sokat nyert volna, ha lettek volna ilyen „pókhálószálak” a kisvilágból a nagyvilágba és vissza.

Szerzői film: Fliegauf Bence mindenes – ő írta, rendezte, ő csinálta a zenei hátteret (zörejkulisszáit, melyektől állandóan félni kell), de a látványszerkezetet is ő találja meg, és ahogy látom, ő a producer is. Kézben tart mindent – lehet, hogy ez lett a film gyengéje? Hogy tudniillik nincs egy „külső szem”, aki rálátna az egészre és közbeszólna: vedd vissza egy kicsit.

Forgalmazó: Big Bang Media

A Liliom ösvény a Magyar Film Adatázison

CÍMKÉK: