Többet ésszel, mint erővel?

|

A dzsungel könyve

Megkajáljuk-e most ezt az igényes díszcsomagolással ellátott műanyagot?

The-Jungle-Book-review-cover-765x415

A Disney új, élőszereplősnek kamuzott filmje alatt rezeg a léc

Melyik a félelmetesebb: Sír Khán megégett pofájának látványa, vagy annak a gondolata, hogy van technika, ami képes volt ezt a tigrisfejet létrehozni? Vicces vagy megrendítő élmény nyújt-e az, ahogy a filmben ez a tigris elbánik a farkassal? Amikor Akela egy jól irányzott pofonnak köszönhetően eltűnik a levegőégben, csak nekem jut eszembe Illés meg a szekere? És ha már itt tartunk, ez a hasonlat az egész filmre is nagyon találó: megmosolyogjuk ezt a fergeteges illúziót, vagy az első pillanattól fogva megfeledkezünk arról, hogy ez nem valódi, és minket is magával ragad egy szempillantás alatt? Megkajáljuk-e most ezt az igényes díszcsomagolással ellátott műanyagot?

A Disney új, élőszereplősnek kamuzott mozifilmje alatt rezeg a léc: ízlés dolga, hogy kinél esik le, kinél marad fenn, de John Favreau becsületére legyen mondva, hogy ő mindent megtett azért, hogy az attrakció sikeres és egyben értékelhető is legyen.

Az előítéletekkel nem csak a film főhősének, a kis Mauglinak kell megküzdenie – az egyetlen igazi szereplőnk, akit Neel Sethi alakít, akinek a reakciói annyira természetesek és hitelesek, hogy hajlamosak lehetünk elfeledkezni arról, hogy körülötte semmi sem valódi –, hanem magának a vállalkozásnak is. Hiszen mostanában túltermelés van élőszereplős mesefilmekből, amelyben a Disney élen jár, ahogy abban is, hogy ezek az adaptációk többnyire nem sülnek el túl jól. Igazi gyöngyszemként talán Catherine Hardwicke-nek a young adult korosztályt célzó, és a mese gyökereihez, brutális elemeihez is visszanyúló Piroskáját vagy Kenneth Branagh Hamupipőkéjét említhetjük meg, amely a Disney-féle animációból való egyedi építkezésnek és Branagh stílusának köszönheti szerethetőségét.  A Dzsungel könyve egyikhez sem ér fel, de el kell ismerni, hogy a tömény CGI-jelenetek meglepő minőségűek, a felemásra sikerült történetmesélést pedig elfeledtetik velünk a remek jellemrajzok és a Disney-animációból átvett, korszerűsített dalok, valamint az állatoknak kölcsönzött hangok, amelyek, figyelem, mert ez ritka, mint a fehér holló: nemcsak az eredeti nyelven, hanem a szinkronizált változatban is fantasztikusak.

THE JUNGLE BOOK (Pictured) MOWGLI and BALOO. ©2016 Disney Enterprises, Inc. All Rights Reserved.

Túltermelés van élőszereplős mesefilmekből

Hogy ez a film mennyiben tud újat mondani, annak kételyét tovább mélyíti annak ténye is, hogy magáról az alkotásról is messzemenően több bőrt nyúztak le, mint kellett volna, nem úgy, mint Sír Khánról, akiről meg eggyel kevesebbet. Akit Maugli nem erőből nyom le, hanem egy trükkel veszejt el: úgy intézi, hogy a tigris a veszett hajszában, fenn a magasban egy korhadt faágra ugorjon: így az lezuhan, azaz, Akelához (egyébként meg Kipling őt nem is ölte meg, csak nyugdíjazta) hasonlóan eltűnik a szemünk elől. Értem én, hogy a gyermekbarát alkotás ideája lépne itt működésbe, csak szerintem az itt a baj, hogy ebben az esetben épp a mai mesekultúra fényében a halál ilyen elvont jellegű ábrázolása, és az erőszaknak az ilyen mértékű minimalizálása mégsem szerencsés.

A film kapcsán nem arról kell beszélnünk, hogy nem elég bátor, hanem már arról, hogy ebben a tekintetben a gyávaság és a butaság határát súrolja. Rendben, bánjunk ésszel az erőszak és a halál bemutatásával, de merjünk bánni vele, ha van létjogosultsága. Itt a fizikai erőszaknak egy direktebb ábrázolása egyrészt a film üzenetének súlyát és aktualitását mélyítené el, másrészt pedig valódibb képet adna a dzsungel törvényeiről. Ugyanis a természet körforgása is lemarad: a farkaskölykök nem járnak vadászni, csak versenyt futnak az erdőben, vadászidény helyett azonban van ám Víznap. Mikor a „békekőnél” a szárazság után megjelenik az ivóvíz, ragadozók és növényevők együtt szürcsölnek belőle, és Bagira is megígéri az aggályoskodó gazelláknak, hogy „nyugi, tudom a törvényt, ma nem eszek meg itt senkit”. Legfeljebb gondolatban teszi hozzá, hogy „majd talán holnap.”

jungle

Kipling nem is ölte meg, csak nyugdíjazta

A bátorság ideájánál sokkal hangsúlyosabb a többet ésszel, mint erővel üzenete, amelynek kivitelezése ugyan nem indokolja, de enyhíti a történet kikozmetikázottságát: Maugli a trükkjeivel szerez mézet Balunak, menti meg az elefántkölyköt és győzi le a tigrist, hogy végül Bagira is belássa: nem csak Mauglinak, hanem a találmányainak is helye van a dzsungelben. A puszta testi erő, ahogy azt Sír Khán esete is mutatja, nem vezet sok jóra. A szebb napokat látott bengáli ideája ezer sebből vérzik. Beláthatjuk belőle, hogy mielőtt nekimennénk valakinek régi sérelmek sora miatt elborult aggyal, jobb, ha átgondoljuk, hogy valóban ellenség-e az ellenség, és hogy a továbbiakban nem lehetne-e másképp alakítani a dolgokat ahhoz képest, mint ahogy régen volt. Főleg, hogyha az egyszer volt konfliktusok dzsungelében már azt se tudjuk, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás: hiszen itt a tigris képébe azért nyomták bele a piros virágot, mert az rátámadt az illetőre.

176542_1460414583.606

Maugli hiába hős és bátor

Akárhogy is, az tény, hogy Maugli hiába hős és bátor, s mindezek mellett ártatlan és védtelen, azok közül a kétlábú sima bőrűek közül való, akik komoly külső fenyegetést jelentenek az adott közösségre. Azonban ennek a közösségnek a tagjai együttesen kiállnak mellette, mert elismerik, hogy ő jó szándékú, nem tehet a hozzá hasonlatosak bűneiről. Itt is feltehetjük és nyitva hagyhatjuk  a kérdést: átjön-e ennek a végkifejletnek, Maugli alakulófélben lévő dzsungelbéli helyzetének a nagyon is aktuális üzenete, megmozdíthat-e bennünk valamit, vagy elveszik a lényeg az őserdő rengetegében, s így nem lesz több, mint egy kikerekített, megszépített, cukormázas mese?

Forgalmazó: Fórum Hungary

A dzsungel könyve a Magyar Film Adatbázison

CÍMKÉK: