Mozaik I-VI. / HBO
Lassan építkezik a sztori, mégsem érünk rá unatkozni. A háttérben folyamatosan foglalkoztat, izgalomban tart valami. A figurák nehezen fölfejthető motivációin túl például az, hogy Sharon Stone adott esetben milyen ügyetlenül formál meg egy szerepet.
Sharon Stone, Garrett Hedlund
(Az olvasó interaktívan eldöntheti, hogy elolvassa-e a történet végét.)
A kultfilmrendező (és sikeres producer) Steven Soderbergh vadiúj sorozata, a hat részből álló Mozaik, állítólag forradalmasítani fogja a filmvilágot. Készült hozzá ugyanis egy interaktív változat, amely a történet befejezését nem érinti, azt viszont lehetővé teszi, hogy a néző a saját ízlése szerint válogasson a cselekményszálak között. (Az erre kifejlesztett applikációt egyelőre csak az USA-ban lehet elérni.) Az itthoni HBO-n klasszikus formában fut, de a műfajokat kedvére váltogató Soderberghtől eddig sem idegen, szociális mondanivalójú krimi ebben a hagyományos formában is rejt újszerűséget. Főként ami a szerkesztésmódját illeti. Spirál alakban térnek vissza, folynak bele a filmes jelenbe a múlt eseményei. Akár egy szimfóniában, bizonyos motívumok vissza-visszaköszönnek, egy-egy fontosabb jelenet többször is megismétlődik. Sodeberghnek (és az ő filmes talentumának) legyen mondva, az ördögi szerkesztésmódnak köszönhetően a történetfolyamba visszalopakodó filmkockák egyre gazdagabb és gazdagabb jelentést kapnak.
Újabb és újabb tartalmakkal telnek meg.
Amúgy épp olyan lassan építkezik a sztori, mint Soderbergh elmélyültebb alkotásai közül nem egy (és itt nem az Ocean’s trilógiára gondolok), mégsem érünk rá unatkozni. A háttérben folyamatosan foglalkoztat, izgalomban tart valami. A figurák nehezen fölfejthető motivációin túl például az, hogy Sharon Stone adott esetben milyen ügyetlenül formál meg egy szerepet. (Az adott eset ezúttal a Soderbergh-i világ naturalista miliőjébe való belehelyezkedést jelenti.) A realista stílus nem igazán megy neki, a mozgása szögletes, a hanghordozása érzelemmentes, a szituációkat fogcsikorgató erőltetettséggel oldja meg. És ha ez nem lenne elég, a hangja mint egy szétcigarettázott férfié. (Nem, nem a szerepből jön a bántó orgánum, más lehetőség híján bele van építve a szerepbe.)
Rajta kívül szinte kivétel nélkül mindenki hozza a formát.
Stone egy körülrajongott írónőt játszik, aki saját mesekönyvei illusztrátoraként is sütkérezik a dicsőségben. A történet vele indul, egy pasiszerző akciójába csekkolunk bele, rövid úton magához is fogadja a művészi ambíciókat tápláló fiút, akiről seperc alatt kiderül, hogy ő viszont nem fogja kielégíteni az írónő egészen más irányú ambícióit. Ezután következik az első nagy fordulat, Olivia Lake-ről kiderül, hogy egy igazi genya (ez az egy jelenet, amelyben Sharon Stone igazán hiteles), akit nem más, mint a nettó exhibicionizmus és a leplezetlen szexuális étvágy mozgat. Innentől el is bizonytalanodunk, hogy akkor most kinek tartogassuk a szimpátiánkat. Mert amúgy tele a történet remekül megformált antipatikus szereplőkkel. Vagy legalábbis olyanokkal, akikről nem tudjuk, hogy valójában hányadán állunk velük.
Ott van Frederick Weller bravúrosan valósághű Ericje, aki nem minden hátsó szándék nélkül kerül Olivia közelébe, Devin Ratray haverokkal körülvett kisvárosi rendőre, Beau Bridges félreállított rendőrfőnöke, akinek a kezéből mindinkább kicsúsznak a dolgok vagy a Jenniffer Ferrin formálta Petra, Eric restaurátorként dolgozó nővére, aki mellékszálon, jelentéktelen szereplőként kavarodik bele a sztoriba, hogy aztán annál jelentősebb szerepet kapjon benne.
Hasonló típusú történet ez, mint a nem sokkal előtte bemutatott HBO-széria, a Hatalmas kis hazugságok. Jóllehet krimiről van szó, a nagy kérdés egy ideig mégsem a gyilkos személye, hanem, hogy kit fognak megölni…
A történet egyik legfőbb erénye, hogy szertefutó mellékszálai is a valóság talaján állnak. (Amúgy se tudni, mi a mellékszál és mi nem.) A fordulatok finoman kiszámítottak és alaposan elő vannak készítve. Beleértve a befejezést is. Olyannyira, hogy a végkifejlet egy bonyolult kapcsolatháló törvényszerűségei szerint következik be. A hatodik rész végén mégsem dőlhetünk hátra kényelmesen, mert a szélesen hömpölygő sztori életszerű, ugyanakkor váratlan befejezése – eltávolodva a hollywoodi sémáktól – újabb és újabb kérdések sorát veti fel.
Más szóval úgy rúgja föl a klasszikus krimi szabályait, hogy közben megmarad klasszikus kriminek.
Innentől viszont spoiler (és ami ebből következik).
A Soderbergh-i mozi csőbe húz minket. A megnyugtató befejezés helyett egy végtelenül nyugtalanító történetet kapunk, amelyben a bűnösök élik tovább a megszokott életüket, az ártatlanok viszont előbb vagy utóbb börtönbe kerülnek. Lásd az ártatlanul meghurcolt Eric, aki sok mindenben sáros, csak épp a gyilkosságban nem. A másik oldalról pedig ott a nővére, a kiszabadításáért mindent bevető Petra, akiről viszont kiderül, hogy a gyilkosságig merészkedő nagykutyák képzőművészeti kincseiért cserébe (tudjuk, restaurátor) egy csettintésre hagyná sorsára a fivérét s vele a kiharcolt igazságot. S ha itt még nem gondolnánk eléggé bele a történetbe, a legvégén avval kell szembesülnünk, hogy másodszor is egy ártatlan kerül börtönbe. Az az Olivia Lake pártfogolta művészpalánta, akivel a rá nehezedő nyomás, a közösség megvetése hiteti el, hogy gyilkos. Ő maga ugyanis az átélt trauma és a szilveszteri alkoholmennyiség hatására gyakorlatilag nem emlékszik semmire. Hosszan lehetne itt sorolni, mire képes egy emberi közösség, Soderbergh mindenesetre olyasmit tár fel a (mai) társadalom működéséről, amire aligha számítottunk.
Innentől találgathatjuk, mégis kinek a története ez.
Azé a Joel Hurleyé, aki elhiszi magáról, hogy gyilkos. Azé a kisstílű szélhámosé, aki egy mocskos megbízást elvállalva ismerkedik meg a férfihabzsoló írónővel és nem várt módon baromira beleszeret. Vagy azé a jelentéktelen külsejű restaurátoré, aki négy év után döbben rá arra, hogy mégiscsak utána kéne járni, jogosan kasztlizták-e be a fivérét gyilkosságért. Ám, hogy valóban ez vezérli-e vagy onnantól, hogy először meglátta, nem vágyik másra, csak a vörös szoba rejtett kincseire, sohasem derül ki. Ahogyan annyi minden az életben.
A Mozaik I-VI. a Magyar Film Adatbázison
