Semmi üdvözítő dekadencia

|

 A törvény nevében (True Detective II.) / HBO

Olyan kínos ez az egész, mint amikor megbeszéled az exeddel, hogy találkozzatok, terápiás jelleggel felfejteni a dolgokat…

true_detective_207_04_-_576

Rachel McAdams, Colin Farrell

Késő esti kritika a True Detective második évadáról, melyben a szerző kellően szubjektív értékelésre adja a fejét, aminek kedvéért fejtegetéseit, érvelését alátámasztandó, hasznos spoilereket kénytelen alkalmazni, melyekért előre is elnézést kér a cikk olvasóitól.

Este fél nyolc. Ülök a laptopom előtt és a True Detective (A törvény nevében) második évadának soundtrakjét hallgatom. Már napokkal ezelőtt elhatároztam, hogy valami értékelésfélét írok majd a sorozatról; most próbálok hangulatba jönni.

Ehhez Lera Lynn sallangmentes, egyszál gitáros szerzeményei rendkívül jó társak. Olyannyira, hogy én, aki őszinte elhatározással arra készülök, hogy az elkövetkezendőkben lehúzom a sorozatot, mert komolyan és jóvátehetetlenül csalódtam a produkcióban, már-már megtorpanok sziklaszilárd tervemet illetően. És felelőtlenül felötlenek bennem azok a majdnem minden részben megtalálható, zseniális kocsmajelenetek – érzésem szerint ez a helyszín a film tudatalattija –, ahol a korrupt Velcoro nyomozó (Colin Farrell) és az alvilági birodalmát szép lassan elveszítő, fehérgalléros bűnöző, Frank (Vince Vaughn) farkasszemet néz egymással. Mindkettejük arca: végletekig elgyötört, kiégett. Közben pedig rá- rálátni a pódiumon fészkelő isteni Lera Lynnre, ahogy a földkerekség leglassabb játékával ügyködik a gitáron – valljuk be, látványnak igen izgalmas. És ezek azok a filmkockák, amiknek láttán, True Detective-rajongóként, sokszor és gyanútlanul megdobbant a szívem az elmúlt nyolc hét alatt és számat önkénytelenül is elhagyták olyan naiv mondatok, hogy talán ez az évad is lesz olyan jó, mint a semmiből a legjobb sorozatok nívójára emelkedő Matthew McConaughey és Woody Harrelson által fémjelzett első széria.

Végül aztán magamhoz térek, mert végigpörgetem a fejemben ezt a kevéske jó epizódot és rájövök, ezeken kívül nincs igazán mire emlékeznem. Nagyjából kilenc óra játékidőn és egy-egy jó kocsma- és akciójeleneten túl (ami matematikai precizitással adagolta a feszültséget) nem tudok mit felidézni. Pedig a kritika kedvérét egy blikkre újra végignéztem a sorozatot. Azt ajánlom: senki ne tegye!

Mert a történet bonyolult cselekményszálának megértésében nemhogy nem segít, de még el is távolít attól a kevéske élménytől, amit sikerült a produkcióból korábban kisajtolni. Csak azt értem el vele, hogy ha a későbbiekben egy gengszteres vagy nyomozós sorozathoz lesz kedvem, akkor sokkal inkább a The Wire-t (Drót), vagy a más jellegű, de a hasonlóan szórakoztató The Sopranos-t (Maffiózók) fogom elővenni.

Az első évadhoz hasonlóan ez a mostani is egy perverz, már-már rituálisan kegyetlen gyilkosság felgöngyölítésének zsarutörténete. Csak itt nem Amerika mocsaras, déli államainak egyikében vagyunk, hanem a Los Angeles-közeli, képzeletbeli Vinciben, ahol sátánista gyilkosságok helyett a korrupció démona tombol, az ügy megoldásával pedig nem két, világnézetében egymással totálisan szemben álló nyomozót bíznak meg a hivatalos szervek, hanem három különböző nemű és korú rendőrt, akik elődeikhez hasonlóan szintén vastagon meg vannak áldva egzisztenciális problémákkal. Hármójuk feladata, hogy a városka egyik cseppet sem makulátlan előéletű politikusának hirtelen jött halálára fényt derítsenek. Persze a rejtély megoldása sohasem egyszerű egy olyan helyen, ahol a helyi társadalmi berendezkedés a kölcsönös haszonszerzésen, a megvesztegetésen és a különféle politikai visszaéléseken alapul, ahol több generáció óta ugyanaz a mindenben nyereséget kereső, végletekig romlott család van hatalmon. Na de nézzük, kik vannak a kék sarokban: kik azok, aki ebben az évadban felveszik a küzdelmet a mindenhol megbújó erőszakkal szemben.

true_detective_2_06_-_576

Rachel McAdams

Először is talán a harmincas éveiben járó nyomozónőt, Ani Bezzerides-et kellene megemlítenem (akit a smink nélkül is gyönyörű Rachel McAdams alakít). Az epizódok folyamán kiderül róla, hogy szexuálisan zaklatták, molesztálták gyerekkorában, feltehetőleg ezért látjuk azt, hogy rendre nem tud bensőséges érzelmi kapcsolatokat kialakítani saját közvetlen környezetével. Zaklatottságáról és paranoiájáról sokat elárul, hogy mindenhová az övcsatjába szerelt és a bokájára csatolt késekkel, tőrökkel jár. És ha már az érzelmi roncsoknál tartunk, természetesen a másik két karakter sem ússza meg ennél kevesebbel. A két férfi közül a fiatalabbik, Paul Woodrugh (Taylor Kitsch) motoros járőr például, a háborúban szerzett lelki sebei és önnön homoszexuális vágyai elől menekül olyan ösztönös következetességgel, hogy rögtön az első részben megpróbálja magát megölni; majd miután belátja, a halálhoz jó lenne élni egy keveset, menyasszonyának teszi meg azt a lányt, akinél csak tablettával tud teljesíteni az ágyban. (De őt is csak azután, miután kiderül, hogy az gyereket vár tőle.) Az idősebbik, negyvenes férfi pedig a már bevezetőben is említett Raymond Velcoro nyomozó, aki Vinci városának simlis tisztviselője.

Rendőri munkaidejét azzal tölti ki, hogy az egyik helyi nagykutyának (a korábban már említett Frank Semyon-nak) nyújt informátori-verőlegényi szolgáltatásokat némi többletpénz fejében. Nemcsak saját romlottságával kell megküzdenie, de az apaság démonával is. A negyedik főkarakter Frank, aki annak ellenére, hogy klasszikus értelemben véve nem a törvény oldalán áll, mégsem igazán „rosszfiú”, hiszen a gengsztererkölcs és valami furcsa, elnyűhetetlen tartás őbenne is munkálkodik (sőt, talán az egész szériában benne a legtöbb), ahogy próbálja visszaszerezni sok munkával és verejtékkel felépített bűnbirodalmát.

11219642_894772613950931_3671743663978528423_n

A zenéket és a profi fényképezést lehet dicsérni

Na de ha feláll egy izgalmasnak ígérkező sztori és a korábbiakhoz képest kettő helyett már négy látványosan szenvedő alanyunk van, akik önmagukban is elég érdekesek ahhoz, hogy hétről-hétre odaszegezzenek minket a monitor elé, akkor miért mondom azt, hogy mégsem lett jó a sorozat? Először is azért, mert a fő nyomozati szál, ami arra lenne hivatott, hogy összetartsa és mozgassa az eseményeket és a bennük szereplő kusza, heterogén karaktereket, ebben az évadban kevésbé kapott hangsúlyos szerepet, vagy egy másik interpretáció szerint, ami nem az alkotók szándékoltságát és megfontoltságát dicséri: egyszerűen csak erőtlen, jellegtelen a filmben szereplő nyomozósdi rész.

Ez persze így, ebben a formában nem igaz, mert pont az okozza a problémát, hogy az az egyetlen gyilkosság, ami az elmúlt nyolc rész viszonyítási- és gyújtópontja is egyben, következményeit tekintve túlságosan is bonyolult folyamatokat indít el a városka amúgy is korrupt vérkeringésében. Olyannyira ellenőrizhetetlen és kusza mellékszálakat, amiknek elvarrására az utolsó részben már nem volt elég a közel egyórás játékidő. És még így is megkérdőjelezhető, hogy ez a bonyodalomrendszer nem kapott-e nevetségesen egyszerű, már-már sablonos lezárást. (Mindenesetre a gyilkos, illetve gyilkosok kilétével és motivációival kapcsolatban szerintem így is csalódik az ember.)

És akkor, ha már nem érteni a nyomozást, mibe lehet kapaszkodni? A cselekményt újra és újra megakasztó drámázásba. Szinte a végtelenségig sorolhatnám az egy főre eső egzisztenciális problémákat. De felmerül a kérdés: a történet fő cselekményszálán túl, amiről tudjuk, hogy önmagában is elég kaotikus és ellenőrizhetetlen, valóban szükség van ennyi magánéleti problémát taglaló mellékszálra? Nem, szerintem nincs szükség rájuk. Legalábbis ennyire biztosan nem.

Mintha a készítők minden fronton rá akartak volna kontrázni az előző évadra; még szövevényesebb gyilkosság, még több, Rust Chole karakteréhez hasonló, a szociális viszonyok peremvilágán létező-lézengő rendőrfigura, mintha kizárólagosan ez lenne a sikersorozat ismérve. Pedig Rust nem azért vált olyan népszerű figurává a nézők szemében, mert minden képkockán példás módon szét volt csapva, és nem is azért, mert szélsőségesen szenvedett, hanem mert az ökölbe szorított kéz mozdulatán és a villámokat szóró, dühödt tekinteten túl életfilozófiával is rendelkezett. Igaz, gúnytól és perzselő iróniától sem mentes filozófia volt az övé, mégis két akció között nietzsche-i felhangokat megütő monológokat és kozmológiai értekezéseket hallhattunk a szájából, saját helyzetünkről és jelentőségünkről a teremtésben és az univerzumban. A második széria kapcsán ilyesmiről nem beszélhetünk. Csak a tengernyi kín és a fájdalomra válaszként görcsbe ragadt, összeszorított ujjak látványa maradt meg. Jó, legyen ez egy transzcendens képzelgésektől és különféle determinista filozófiáktól mentes, elvarázstalanított világ, vesszen ki belőle a valóság észlelésének kétértelmű misztikuma; de ha „csak” szenvedni tudnak a szereplők, akkor igazi mélységében ismerjük már meg ezeket a szenvedéstörténeteket!

Woodrough homoszexualitásának történetére és a háborús dolgokra sokkal jobban kitérhettek volna a készítők. Talán a sorozat szempontjából érdekes fordulatot hozott volna, ha erről, a valódi nemi vágyait minden létező eszközzel elfedni igyekvő járőrről kiderül a katonaság vagy rendőrség köztudottan konzervatív kötelékében, hogy meleg. Vagy Bezzerides nőiségének kérdése is érdekes ellenpontként szolgálhatott volna a True Detective férfiak uralta, szemet-szemért elvén működő western-társadalmában.

Kár, hogy ha megszólalt, minden alkalommal egy tulajdon érzelmei kifejezésével küszködő, alkoholbűzös férfihang szólt belőle. Arról nem is beszélve, hogy Frank, mint igazi tökös, fehérgalléros bűnöző, kihagyott ziccer. Az események alakulásával azt vártam volna, hogy mesterien alakított, karakteres főellenséggé növi ki magát – azok a tüzes tekintetekben bővelkedő kocsmajelenetek számomra sokáig ezt az irányt sugallták – és Velcoro legnagyobb nemezise lesz, de még csak igazán „rosszfiúvá” sem vált, nemhogy tekintélyes ellenlábasa lett volna bármelyik jelvényt viselő kék kabátnak. Így viszont sajnos parttalanná és funkciótlanná vált a figurája, mert nem hozott annyi törvényen túli nézőpontot a konyhára, hogy igazán megérje működtetni a karaktert.

A történet egy-egy kimaxolt, jó pillanatán túl az atmoszférateremtő zenéket és a profi fényképezést lehet dicsérni. Persze némi epével itt is megjegyezhetnénk, hogy semmi olyat nem látni ebben az évadban, ami a korábbiban ne lett volna jelen, ha csak a végtelen pusztákon üresen álló gyárkomplexumokról és arról a mérhetetlen mennyiségű autósztrádáról nem beszélünk, amikről tudjuk, Los Angeles közelsége miatt afféle helyszíni sajátosságok.

true_detective_201_11_-_960

Erőtlen, jellegtelen a filmben szereplő nyomozósdi

Viszont az első két részben van egy pár sokat ígérő jelenet, ami David Lynch rejtvényekkel teli képi világát juttatja az eszembe, amit, érzésem szerint, ha végigvisznek az alkotók a sorozaton, sokkal ütősebb és emlékezetesebb évadot kaptunk volna. Olyasmire gondolok, mint amikor a pilot részben a kitakart, rejtélyes gyilkos mellett az anyósülésen ott figyel egy életnagyságnál nagyobb holló(vagy varjú)fej. És a kamera egészen közeliben veszi az üveges tekintetű, élettelen állatarcot.

Vagy amikor a meggyilkolt tisztviselő, Ben Casper kúriájában tartanak helyszíni szemlét a nyomozók, és a főbejárattól nem messze az üvegasztalon, mintha egy miniatürizált meztelen nő lebegne egy ezüstös tálban. A tálkában vagy edényben pedig tej van. Ide tartozik még, szintén érdekes jelenetként, amikor a meggyilkolt szenátor hollywoodi rezidenciájában nyomok után kutató Velcorot sörétessel lelövi a hollómaszkot viselő gyilkos.

Mindezek sajnos nem mentik meg az egyébként kifejezetten jól induló sorozatot, hogy a történet összegabalyodásával önmaga kuszaságába ne süllyedjen és ne váljon a végére teljesen erőtlenné, hogy mivel felpörgésre és megújulásra is képtelen, a nézőt ne érdekelje már, hogy a hősöknek milyen sors rendeltetett.

Attól, hogy állandó, artikulálatlan feszültségben tartja szereplőit Nick Pizzollato, a sorozat írója, sajnos együttérzésre teljesen képtelenné tesz minket a szereplők irányában. Elidegeníti tőlünk a karaktereket. Unalmasak lesznek a folyamatos szenvedéstől és az évad végére már teljesen kiszámíthatóak is.

A finomhangolású karaktereposz elmaradásával nem marad semmi üdvözítő dekadencia. Körülbelül olyan kínos az egész, mint amikor megbeszéled az exeddel, mondjuk, egy-másfél hónappal a történtek után, hogy találkozzatok, terápiás jelleggel felfejteni a dolgokat: ki, mit, hol és mikor rontott el, hogy legalább utólag legyen valami képed a kapcsolatról. De a találkozón a másikról hamar kiderül, nincs mit mondani, és lányos zavarodban neked kell kitöltened sűrű és sok beszéddel a beálló csendet, a múltat övező sötét hézagokat.

CÍMKÉK: