Joy / Golden Globe 2016
Miről szól az élet. „Pénz, bűn, átverés.” Hirdeti az előzetes. Mit lehet innentől várni.
„Üssük ki. Igya meg a gyerek köptető szirupját…”
A korrupciót, hímsovinizmust, ésatöbbit le lehet győzni
Vannak benne jó poénok. (Is.)
David O. Russel besöpört két Bafta-díjat a forgatókönyveiért. 2013-ban a Napos oldalért, tavaly az Amerikai botrányért. Azóta elfelejtett írni. De legalábbis mintha Joy Mangano amerikai üzletasszony valós történetét nem sikerült volna műfaji határok közé szorítania. Még szerencse, hogy a forgatókönyvíró David O. Russel sutaságait a rendező David O. Russel valamelyest korrigálja. Kisebb-nagyobb sikerrel. Így lesz a hollywoodi fordulatokban bővelkedő rózsaszín álomból lepusztult, már-már taszító környezetben játszódó, sötét látványvilágú történet. Joy, a született feltaláló egy zegzugos, szétesőben lévő házban próbálja összetartani a családját – nagymama, tévéfüggő anya, elvált apa, elvált férj, két gyerek –, miközben az amerikai (férfi)társadalom nem hagyja érvényesülni.
De ő megmutatja.
A sötét tónusú miliőben hosszú, némelykor egészen pörgős, rózsaszín tündérmesét látunk életszerűtlennek tűnő fordulatokkal föltuningolva. (A tévés bemutatón a műsorvezető, akit mellesleg ezért fizetnek, képtelen az eladásra szánt találmány rendeltetésszerű használatára, Joyt viszont mindenféle előgyakorlat, próba nélkül a tévéshop százezres nézettségű képernyőjére engedik, stb., stb.) Mintha D. O. R. olyan forgatónyíró programot táplált volna a kompjúterébe, amely adott időközönként fejbe csapja, ha nem áll elő egy váratlan fordulattal. Előáll.
Jennifer Lawrence
Ezzel együtt a 105 perces mozi alkalmasint egy örökkévalóságnak tűnik.
Képzeljük el a Requiem egy álomért című kultuszfilm sötét, beszűkült világát, de itt nem a tudatmódosítóké a főszerep (kivéve a gyerek köptetőszirupját), hanem a pengejózan valóságban tör föl a sz… (khm) szennyvíz a hálószoba közepéből. Egyébként a rendező becsületére legyen mondva, hogy Joy idillbe torkolló sztorijának a végén sem válik meg a kiáltón puritán, sötétbarna tónusoktól. Gyaníthatóan a remek munkát végző operatőrnek, az európai mozi képi világát megidéző Linus Sandgrennek is nagy része van ebben, aki az Amerikai botrány után megint nagyot alkotott.
Más kérdés, hogy ez a fajta képi világ valami módon leválik a történetről.
Azzal együtt, hogy a rendező, akinek alkalmanként lehengerlő a humora, és kitűnően beszéli az abszurd formanyelvét, mindent megtesz azért, hogy egyesüljenek. Már az első képkockákon elkezdi a szánkba rágni, hogy itt bizony szakítunk az amerikai csilivili tévésorozatok álságos világával és bekukkantunk a koszos valóságba. Hovatovább. Ha finnyásabbak vagyunk, vehetjük ezt akár társadalomkritikának.
Olyasfajta kritikának, amely egyúttal megmutatja a kisember érvényesülésének a lehetőségét.
A társadalmi szintre emelt bűnözést, korrupciót, hímsovinizmust, ésatöbbit le lehet győzni – hirdeti a Joy. Ez, mondjuk, még rendben is lenne, a gond csupán az, hogy a valóságból táplálkozó filmes fikció nem igazán hitelesíti.
Pedig az amerikai mozi válogatott nagyágyúi igyekeznek elhitetni velünk.
Robert De Niro csajozós apafigurája a legjobb
Persze, Robert De Niro csajozós apafigurája a legjobb. Vicces, összetett, vannak mélységei. Persze, Jennifer Lawrence, az ügyeletes zseni, tíz pontból legalább kilences. Ám Joy szerepében, központi figuraként eggyel nehezebb eljátszania a hepiendbe fúló, metsző humorú társadalmi tragédia abszurd elemekkel tűzdelt szuperrealizmusát, de nagyjából kihozza belőle a maximumot. A többiek választhatnak. Virginia Madsen groteszk szerelemre gyulladt anyafigurája az abszurd humorra szavaz, és beszéli a nyelvet. Bradley Cooper Neiljének merev tekintete ezzel szemben nem sok fogódzót teremt a műfaji kavalkádhoz, s a zajos családba csöppent Isabella Rosselini tökös (vagy töketlen?) üzletasszonya is sugároz némi bizonytalanságot abban a tekintetben, hogy mit is kéne itt játszani…
És van még idill
És van még a történetbe lopott idill.
Míg az Amerikai botrányban Amy Adams derékig hasított dekoltázsa ellensúlyozta a szomorú társadalmi mondanivalót, itt a család megtartó ereje szegül szembe a kriminalizált társadalommal. A család, amelyik vicces. A család, amelyik összetart. A család, amelyik pöpecre berendezett pincében aszalja az összes exét. Amelyik ordibál, balhézik, összeborul… És ezen a ponton mégiscsak el kell ismerni David O. Russel költői igazságát. Mert akik ilyen felhőtlen lazasággal élik meg a családi élet napi nyomorát és egyéb megpróbáltatásait, azok igenis sikerre vannak kárhoztatva. Ha törik, ha szakad. Ha esik, ha fúj.
Hogy mindezzel együtt a Joy örömöt hoz-e az életünkbe, az már gyaníthatóan egyéni ízlés kérdése.
/Forgalmazó: InterCom/
