Csokoládé
A film tetőpontja, amikor a Shakespeare-életmű iránt rajongó Padilla számára lehetővé válik, hogy övéi közül elsőként játssza el a fekete bőrű Othellót egy avantgárd színházban.
A XIX. század végén egy vidéki kisvárosban egy vándorcirkusz leharcolt porondján Kananga kannibálnak öltözve azzal ijesztgeti egy Rafael Padilla nevű fekete férfi a bámész helyieket, hogy megeszi őket vacsorára. Eközben titokban a mindenki által barbárnak tartott főhősünk nem csupán Shakespeare világával kerül szorosabb kapcsolatba, hanem a társulat műlovarnőjével is összegabalyodik. Itt fedezi fel magának a szebb napokat látott George Foottit, aki régen fényes karriert futott be bohócként, de ma már kutyába se veszik. Azonban azzal, hogy felfedezi, hogy „Kananga” nem csak ijesztgetésre, hanem nevettetésre is alkalmas, hirtelen minden megváltozik: befutnak az általa kitalált műsorszámmal, melynek az a sarkalatos pontja, hogy fehér ember fenékbe billenti a feketét, és végül hipp-hopp, le is szerződteti őket 1895-ben a párizsi cirkusz.
A bohócpáros két tagja nem lehet meg egymás nélkül, azonban két annyira eltérő személyiségnek nehéz a végsőkig egymásban megbíznia és összetartania. Footit megszállottja a cirkusznak, minden szabad percét újabb és újabb számok kiötlésébe, megtervezésébe, finomításába öli, jelszava a pontosság, megbízhatóság és precizitás, miközben a színpadon kívül kerüli a nyilvánosságot és próbál nem törődni a siker által csak rajta még inkább elhatalmasodó magánnyal és a szexuális identitását illető bizonytalansággal.
Ezzel szemben Padilla igazi társasági ember, élvezi a nyilvánosságot, olyan természetes közvetlenséggel bánik a rajongóival, hogy azt ma is bárki megirigyelhetné tőle. Nagy szenvedéllyel hódol a nőknek, a szerencsejátéknak és a fényűző életmódnak, s a cirkuszi szereplésre csak eszközként tekint, ami számára az anyagi jólétet biztosítja. Ugyanakkor, míg a színpadon kívül egyre inkább magára lel, addig a porondon egyre kellemetlenebbül érzi magát: Padillában egyre erősödik a vágy, hogy tiszteljék, és hogy „igazi” művésszé váljon. Ezt azonban a szabad szellemű, liberális, ám nyomokban határozottan fajgyűlöletet tartalmazó párizsi közeg nem feltétlenül nézi jó szemmel. Mindezt figyelembe véve elkerülhetetlen, hogy a bravúros parádézás és a kacagtatásra alapozott, egyre feljebb ívelő karrier ellenében a színfalak mögött a bohócpáros közötti, illetve személyüket és a környezetüket érintő elmérgesedő konfliktusoknak, érdekellentéteknek és szenvedélyeknek egyre komolyabb tétje legyen.
Padilla egyszerre válik a rajongás és a gyűlölet tárgyává. Azzal, hogy megpróbált úgy élni, mint a legtöbb sikeres fehér ember, mindenhol elutasításba ütközött: nem csak az ellenérzéseket tápláló fehérek, hanem fajtársai is megvetették. A gyarmati kiállításra látogató Padillát az egyik beöltöztetett, mutogatott fajtársa gyakorlatilag megátkozza. Ugyan nincs tolmácsolva, hogy mit mond az illető, de nem kell azt értenünk ahhoz, hogy Padillával együtt tudjuk, mit gondol. Padilla, aki Párizs első fekete bőrű művésze és bohóca volt, aki a francia kultúra jeles művészei számára vált alkotásaik tárgyává, aki drága kosztümöket vásárolt, fehér szeretőket tartott és automobillal járta Párizs utcáit, folyton szembesült bőrszíne adta korlátaival.
A legnagyobb poklot nem a gyermekkorban megélt rabszolgasorsból eredő megaláztatások emléke vagy a párizsi börtön mélyének szadista rendőrei jelentik, hanem a párizsi színházba látogatók reakciója. A film tetőpontja az, amikor a Shakespeare-életmű iránt mindvégig rajongó Padilla számára lehetővé válik, hogy övéi közül elsőként játssza el a fekete bőrű Othellót egy avantgárd színházban. Padilla nagyon is megéli és megérti a különbséget a cirkuszi forgatag és az avantgárd színház között, keményen megküzd a szereppel, míg végül a színpadon egyértelművé válik, hogy vérbeli profi, aki erre született. Elsöprő erejű játékának azonban váratlan hatása lesz: a közönség botrányos agresszióval ellene fordul: nem tűri meg ezen a színpadon. Padilla nem lehet több ebben a korban, mint jelmezes kannibál vagy cirkuszi bohóc. Neki sem marad más, mint a sehova sem tartozás érzete és a magány keserűsége: s ebben a végtelenített egyedüllétben találnak igazán egymásra Foottittal az utolsó pillanatban.
Nagyszerű történet ez, a kivitelezésben azonban sajnos kevés és többnyire kissé lagymatag a drámai pillanat, a tragikus sorsú művész, valamint a bohócpáros történetének mélységei és komplexitása vázlatosan, elmaszatoltan vannak jelen, a rendező nem elég bevállalós ezen a téren. A történet olykor lendületét veszti, a fordulatokban bővelkedő sztori olykor vontatottá, terjengőssé válik. Noha a film hatásosan idézi meg a korabeli bohémélet világát és a cirkuszi forgatagot, a középpontba állítani kívánt emberi dráma valahogy elsikkad, beleveszik az amúgy látványosra, ízlésesre és hitelesre sikerült háttérnek szánt párizsi miliőbe.
A történetet Foottit és a Padillát alakító színészpáros viszi el a hátán. Omar Sy személye és játéka így vitathatatlanul elégtétel lehet odafenn Padillának. Mert pazarul áll neki a színpad és a filmvászon és nem nagyon van, aki ezt el ne ismerné. Érte a francia filmművészet kedvelői és ismerői akkor is beülnek a moziba, ha alapvetően nem színészek és rendezők alapján válogatnak a műsorkínálat közül. Mert Omar Sy szemünk előtt válik mostanság Leonardo DiCaprio francia-fekete alteregójává, aki bármit eltud játszani, és filmbéli jelenlétének olyan ereje és varázsa van, hogy játékával meg tudja teremteni ennek az alkotásnak is az atmoszféráját és elhozza a sikert. Neki köszönhető, hogy ez a film több lesz közepesnél.
Forgalmazó: Mozinet
A Csokoládé a Magyar Film Adatbázisban
