Örökség
Az év horrorjaként reklámozott Örökség nem várt csalódás.
Ari Aster debütfilmjét már azelőtt a horror új klasszikusaként éltették, hogy eljutott volna a mozikba. Januárban mutatkozott be a legmenőbb amerikai filmfesztivál, a Sundance éjféli szekciójában, aminek olyan kortárs horror-remekeket köszönhetünk, mint A Babadook vagy A boszorkány – fogadtatásában pedig az Örökség sem maradt le mögöttük. A filmet egy új generáció Ördögűzőjeként, Astert pedig a horror Bergmanjaként ünnepelték, és az a baki sem ártott a film hírnevének, amikor az egyik amerikai mozi tévedésből egy gyerekfilm előtt levetítette az Örökség előzetesét, a szülők pedig fellázadtak a mozivezetés ellen. Virtigli horrorfilmnek kell egy jó botrány, néhány ájult néző és telerakott hányózacskó, az Örökség pedig ezen a téren is kiválóan teljesített.
A film körüli hájp ráadásul korántsem alaptalan, hiszen Ari Aster valóban ígéretes tehetség. Elég megnézni a rövidfilmjeit, fellapozni az interjúit, és hamar kirajzolódik a kép egy halk szavú, intelligens cinefilről, aki lenyűgöző tudással rendelkezik a filmtörténet számára kedves klasszikusairól (véletlenszerűen kiemelt sarokpontok: Látszatélet, Kokszongi sirató, Ne nézz vissza, A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője), és arról is vannak gondolatai, hogyan lehetne eredeti módon újraírni, továbbfejleszteni azokat. (Munchausen című rövidfilmje például a némafilmek esztétikájával játszik, miközben Douglas Sirk munkássága előtt is nagyban lengeti a kalapját.) A témái és a stílusa is körvonalazódott már Asternek, aki elkendőzött családi traumákat robbant a felszínre horrorba és némi fekete humorba csomagolva – a The Strange Thing About the Johnsons például egy szexuális zaklatást dolgoz fel, csak itt egy fiú erőszakolja meg az apját. Vonzódik a precíz, geometrikus kompozíciókhoz, mint egy ma született Kubrick, szeret játszani a formával, és színészeiből érzelemdús, katartikus alakítást húz elő.
Mindezt a tehetségét pedig az Örökségben is felvillantja, aminek nyitójelenetében egy miniatűr babaházakkal teli szobában rákúszik az egyik makettre, és észrevétlenül átbillenünk elkárhozott családunk életébe: a makettszoba ajtaján már a hús-vér Gabriel Byrne lép be, hogy felébressze a gyerekeket. Indulni kell a temetésre, mert elhunyt a rejtélyes nagymama, akit még a saját lánya sem tudott megszeretni, csak az unokájával alakított ki különös kötődést, aki a halála után is látja őt napfényes látomásaiban. Charlie, az unoka különös figura: ügyesen, de furán rajzol, és a nagymama halála után már azt kérdezgeti, ki fog rá vigyázni, ha az anyja is meghal. Közeli a kapcsolata a halállal: amikor nekiütközik egy galamb az iskolaterem ablakának, ő a szünetben kilopakodik, és lenyisszantja, majd zsebre vágja az állat fejét.
Aster már itt jelzi: nála a horrorklisék egy plusz csavarral felszerelve érkeznek. És ahol lehet, az ősöreg toposzt (itt például az ablaknak csapódó madarat) karakterépítésre használja. Ennek fényében jelentős borzalmak nélkül, a baljós atmoszféra felépítésével telik az első óra. És szépen körvonalazódik, hogy a horror most is a családfából fakad. A film eredeti címe nem örökséget, hanem „örökletes”-t jelent, és a borzalmat épp az táplálja, hogy nem valami démoni szörny tör a család életére, hanem a saját DNS-ük: az, amit a nagymamától származó vérvonal továbbörökített. Ez részben hajlam a mentális betegségre (skizofrénia is előfordult a rokonságban), részben pedig a problémák elhallgatására.
De Aster szerkesztési aránytalanságai már itt megmutatkoznak. Szimpatikus, hogy nem csatlakozik rá az aktuális trendekre, és mind témaválasztásában (nem egy életre kelt parababa terrorizálja a családot), mind ijesztgetési taktikájában eltér a manapság divatostól (nincsenek hirtelen ajtócsapódások, ügyetlen jump scare-ek – csak annyi, amennyit a hátborzongató kislány a nyelve csettintésével okoz). Helyette inkább a ’70-es évek ősforrásához vezeti vissza a műfajt, és a Rosemary gyermekét, Az ördögűzőt, de még inkább a Ne nézz visszát idézi meg, ami szintén egy gyászba temetkező család széthullását és érzelmi sokkját fordította horrorba. Aster ennek megfelelően a tempót is 20. századira lassítja: az Örökség olyan, mintha lassított felvételben néznénk végig egy megállíthatatlan tömegkatasztrófát. De a stíluselem, ami egy-egy jelenetben jól működne, az az egész filmre már rátelepszik. Az Örökség első órája olyan komótosan telik, hogy az elidegenít a filmtől és kilök a borzalmaktól – a tempó egyszerűen unalmassá teszi a filmet. Amikor pedig már a túlpörgetett fináléban járunk, inkább nevetségesnek hat, ha Aster továbbra is lassan mozgatja a szereplőit.
De olyan mellékkörülmény is gyilkolja a filmhatást, amiről az elsőfilmes rendező nem tehet: ez pedig a magyar szinkron. Ebben az esetben mellékes, ki mit gondol a szinkron és a filmfeliratozás kérdéséről (horrorfilmek esetében piaci követelmény, hogy magyarul fusson, és így minél több nézőt szólítson meg), de azon sem lehet vitatkozni, hogy ezt a megszakítatlan, érzelmi túlfűtöttséget, ami nem szavakban, hanem lihegésben, sírásban, zaklatottságban kommunikálja a gyász fájdalmát, egyszerűen nem lehet szinkronizálva visszaadni. A magyar hang modorossá teszi Toni Collette revelatívként dicsért alakítását, és az Asterre jellemző provokatív, fekete humort is eltünteti a szövegből, ami a magyar szövegben inkább akaratlannak, mint szándékosnak hat.
Ezen pedig az sem javít, hogy Aster végül nem nyújt olyan pszichológiai olvasatot a filmjéhez, ami túllépne az alapvetéseken. Játékba hoz vagy féltucatnyi izgalmas kérdést, a gyermekét elutasító szülő bűntudatát, a traumák elhallgatásának dinamikáját, az öröklött pszichés betegség terhét, de nem rak hozzájuk intellektuálisan felkavaró gondolatokat. Aster csak a gyász poklát kívánja megmutatni – amit kétségkívül hatásosan tesz, de horrorfilmje ettől még nem lép fel az anyaság és a szülés traumájának metaforájaként is olvasható Rosemary gyermeke, vagy az elmúlás traumáját sokkal eredetibben megragadó Ne nézz vissza szintjére. Arról nem is beszélve, hogy egy idő után azt a kérdést is elengedi, amit ezek a klasszikusok sosem, miszerint a hősnő fejében történnek-e a borzalmak, vagy a valóságban?
Az Örökség inkább a démonokra, a boszorkányokra szavaz, aminek egy ügyes kézzel levezényelt, visszafojtottan izgalmas finálét köszönhetünk. Aster itt bemutathatja eszköztárát, és hogy milyen felkavaró módon tud borzongatni. Filmje mégis meghasonlottnak hat, mert az első egy óra pszichológiai drámája után a ráadást túlzsúfolja meghökkentő csavarokkal. Alighanem a vágás során borult az egyensúly: az eredeti vágat három órás volt, és Aster ezt úgy nyeste vissza kettőre, hogy a családi drámát távolította el a filmjéből, a horrorisztikus hatásfokozásokat sértetlenül hagyta. Ezért tűnhet csorbának a film, mintha egy démonűzős B-horrort akarnának eladni nekünk okos művészfilmként.
Az Örökség nem állít semmi többet a gyászmunkáról, az otthontalanná váló otthonról, vagy az ellenünk forduló szeretteinkről, mint amit horrorfilmek állítani szoktak. De az tagadhatatlan, hogy azt a saját stílusában, a többieknél valamivel eredetibb formában, és merészebb sokktaktikával teszi. Felfedezései is akadnak (az unokát játszó Milly Shapirót az Isten is horrorszínésznek teremtette), hozzáállása a műfajhoz pedig alapvetően szimpatikus. Aster kétségkívül tehetséges filmes – csak egyszerűen még nem az Örökség az a műve, amitől zseninek kéne neveznünk őt.
Az Örökség a Magyar Filmadatbázison
