Ha isten úgy akarja
Falcone filmje ízig-vérig olasz film: hangos, színes-szagos, keserédes vígjáték. Harsánysága ellenére sokkal inkább megvannak a maga mélységei, mint az amerikai tucatkomédiáknak.
Keserédes vígjáték
„Csodák nincsenek, én vagyok a zseni.” Mondja magabiztosan a középkorú szívsebész egy hálálkodó családi körnek. Tommaso a legjobb a szakmájában, a modora azonban borzasztó: ő Doctor House olasz alternatívája, de nem az a magányos farkas típus: így nemcsak alkalmazottjaival és pácienseivel, hanem a családtagjaival sem bánik kesztyűs kézzel. Ugyanakkor meglehetősen liberális gondolkodású ember, ebből adódik, hogy amikor felmerül a gyanú, hogy fia épp azt tervezi bejelenteni a családnak, hogy az saját neméhez vonzódik, ukázba adja, hogy mindenkinek az elfogadás és a szeretet jegyében kell a hírre reagálnia.
Edoardo Falcone filmje ízig-vérig olasz film, pont olyan, mint amit attól elvárunk: hangos, színes-szagos, keserédes vígjáték, melynek harsánysága ellenére sokkal inkább megvannak a maga mélységei, mint az amerikai tucatkomédiáknak. A film a választott téma merész bemutatásával, jó arányban vegyített humorral, az érzelmek hiteles ábrázolásával, a remek, tartalmas, elgondolkodtató párbeszédekkel, és jól kigondolt karakterekkel – az elmúlt évtized egyik legemlékezetesebb vígjátékává lesz. A túljátszott szerepek – ami szintén az olasz vígjátékok jellemzője – és az előre sejthető fordulatok ellenére is. Sőt, ez tulajdonképpen jól is áll ennek a komédiának és még hatásosabbá teszi a történet nyitott befejezését.
Összezsúfolódva egy kanapén tehát mindenki arra vár, hogy Gianni bevallja, homoszexuális. De ez itt a XXI. század, így legalább annyira érezheti magát kínosan egy olasz fiú a nemi identitásától, mint attól, ha bejelenti: úgy döntött, pap akar lenni. Tommasónak mint karrieristának, mint megrögzött ateistának elfogadhatatlan a fia által választott út, ám ahelyett, hogy megbeszélné ezt vele, nyomozásba kezd, hogy mi vagy ki áll a tragikusnak gondolt döntés hátterében. Hamar eljut a fekete tornacipőben, stand up comedy stílusban prédikáló energikus, karizmatikus Pietro atyáig, akiről viszonylag gyorsan kiderül, hogy bizony nem élt mindig példamutató életet. Az orvosnak meggyőződése, hogy fia az illető pap manipulatív hatása alatt áll, aki valójában egy reverendába bújt maffiózó.
Hogyan ne legyünk papok?
Egy extrém szerepjátékba kezdve egyre kínosabb és viccesebb szituációkba bonyolódva folyton lehetetlen helyzetekbe hozza magát, miközben folyamatosan azzal kell szembesülnie, hogy az, akit lejáratni készül, mennyire rendkívüli ember. Eközben fia döntésének következtében elhanyagolt felesége és lesajnált lánya is levetkezi a Csipkerózsika-szindrómát és fellázadnak ellene. Tommaso, aki eddig mindig biztos volt a dolgában és soha nem érezte szükségét a társaságnak, most egyre inkább tanácstalanná válik, és magára marad: lassan rá kell döbbennie arra, hogy egyedül az ellenségből lett barátra, az atyára számíthat.
Hívő és hitetlen megtanulja meglátni a másikban a jót
Bármennyire is a pap javára dől el a játszma, ebben a filmben az egyház is megkapja a magáét: ugyanúgy ki van karikírozva, mint az ateizmus. De a hibák felmutatása és belátása által lesz ez a film egyaránt hiteles és egyedi, s a maga túlzásaival együtt is megmarad a jó ízlés keretein belül. Nem csak a vicc forrása lesz tehát a katolicizmus, hanem kritikát is kap, ami a történeti egyházat, az egyház falain és a hívő közösségeken belül zajló hatalmi játszmákat, karrierizmust, előítéleteket, képmutatást és a teológia egyes elemeit illeti, de az irónia legfőbb tárgya a klérus egyes képviselőinek könnyelműsége, meggondolatlansága.
Pietro atya viselkedésében is van mit kifogásolni. Amikor az orvos úgy próbál a közelébe férkőzni, hogy azt állítja, súlyos lelki válságban küszködik, az öngyilkosságon gondolkodik, először nem figyel, majd megfeledkezik róla, végül pedig elhajtja, hogy késő van, keresse meg másnap, ma már csak nem akar öngyilkos lenni. De a tapintatlanság mintapéldája Gianni, akinek útmutató próbálkozásait össze lehetne vágni egy oktatófilmmé, és mutogatni a szeminaristáknak: Hogyan ne legyünk papok? címen. A titokban iszogató, mindenki igényeit kiszolgáló háziasszony szerepét betöltő anyjával közli, hogy sajnálja, hogy mennyire céltalan az élete, de egy komoly beszélgetésbe, ami arról szólhatna, hogyan kellene helyesen változtatni a dolgokon, már nem bonyolódik bele. A fellelkesülő nővérének, aki meg akar ismerkedni Jézus életével, és nyílván az apai nevelés hatásának köszönhetően azt se tudja, hogy nem egy evangélium van, hanem négy – mindenféle instrukció nélkül kezébe nyomja az Újszövetséget, s még véletlenül se jut eszébe jelezni, hogy nem Máté evangéliumával próbálkozzon, amely úgy kezdődik, hogy 14 nemzedéken át fel van sorolva, hogy ki nemzett kicsodát. Hálistennek, hogy a lány nem adja fel és rátalál a Zefirelli-féle klasszikusra.
Az apa végül sorra ébred rá a tévedéseire és igyekszik jóvátenni a hibáit, de korántsem arról van szó, hogy az egyik álláspont behódol a másiknak: itt nem egy megtérés folyamatát figyelhetjük meg, követhetjük végig, hanem azt a változást, ahogy hívő és hitetlen ember megtanulja meglátni a másikban a jót, elkezdi tisztelni a másikat, végül ráhagyatkozik, megbízni a másikban.
Fotók: mafab.hu
Remek jelenet ehhez a XXI. századi rögtönzött hegyi beszéd, ahol a lenyűgöző panorámába feledkezve a pap és az orvos a körülöttük lévő természeti jelenségek kétféle értelmezéséről elmélkedik. Tommaso nem tér meg, de a világ rendjének, működésének az isteni gondviselés szerinti értelmezésben is meglátja a szépséget. Ez a történet tulajdonképpen arról szól, hogy az élet Istennel, vagy Isten nélkül történő megélése egyaránt hordozhat magában rendkívüli dolgokat, s Tommasónak tulajdonképpen azzal kell szembenéznie, hogy abban tévedett a legnagyobbat, hogy istenhit híján az élete is híján van a csodáknak.
A Ha isten úgy akarja a Magyar film Adatbázison
