Vándorszínészek
Sándor Pál tizenegy év után új filmmel jelentkezett – a Vándorszínészek című moziban egy csapat színjátszó életén keresztül ismerhetjük meg a színházvilág kulisszatitkait. A fiatal tehetségeket is felvonultató film, noha kedves és szerethető, hagy némi hiányérzetet a nézőben.
A Vándorszínészek romantikus elemekkel, humorral és iróniával átszőtt, közel harminc magyarországi helyszínen forgatott, az 1800-as évek első felében játszódó kosztümös road movie, de senki ne keresse benne a történelmi hűséget. Sándor Pál ezúttal is egy mikroközösség mindennapjaiba enged bepillantást, melynek tagjait közös mánia, vágy tart össze. Fekete, a fiatal katona (ő narrálja a történetet, elemelve ezzel a valóságtól a sztorit) egy faluban szemtanúja lesz egy vándortársulat előadásának, és rögtön rabul ejti a színészek játéka. A közönségből nem várt érzelmeket vált ki az előadás, hamar verekedés tör ki, a burleszkszerű csetepaté közben a bakát leüti egy paraszt, három napig fekszik eszméletlenül, s mivel nem tért vissza a seregbe, akaratán kívül válik szökött katonává. A csetlő-botló vándortársulat hosszas tipródás után ugyan, de befogadja, s az igazi kaland csak ezután kezdődik… Ha elkapják a szökött katonát, kivégezhetik, de nem csak őt, hanem azokat is, akik bújtatják. A veszélyekkel teli helyzet közepette hőseink élik az életüket, mániákusan szeretnének hatni a közönségre, hegyen-völgyön, vízben, hóban, hőségben vándorolnak, hogy kőszínházba, műértő közönség elé kerüljenek, Budapestre – útjukat szerteágazó, árulással, szerelemmel, barátsággal, párbajjal, féltékenységgel fűszerezett történetben követhetjük végig.
A kis társulat vezetője a némileg neurotikus, mániákus, túlpörgő direktor – az őt megformáló Gáspár Sándor szinte áthozta az Üvegtigrisben megismert Róka karakterét a Sándor Pál-filmbe. Régi riválisa, az Olaszországot megjárt Kova (Hegedűs D. Géza) is feltűnik, noha nem derül ki, hogy mi is figurájának a funkciója. Martinovics Dorina a primadonnát, Kovács Krisztián Komáromy Józsefet, a féltékeny macsót, ifj. Vidnyánszky Attila az ambiciózus súgó-kellékest alakítja, aki lángra lobban a primadonna húga (Gonzales Jazmin) iránt. A felsőbbrendűségét hangoztató papucsférj szerepében Rudolf Pétert láthatjuk, a rendre hisztérikus rohamokat produkáló feleségét Nagy-Kálózy Eszter alakítja. Ifj. Vidnyánszky Attila játéka igencsak figyelemreméltó, hiszen Martinovics Dorinához hasonlóan ő is kiváló arányérzékkel mutatja meg karaktere teátrálisabb és komolyabb oldalát. Kerüli a karikírozást, végig óriási energiákkal dolgozik, a színészet iránti lelkesedése átragad a nézőre. A többiek játéka időnként idegesítően maníros, ám ha ez volt a rendezői utasítás, hát áldásunk rá.
Mondhatnánk, hogy a filmnek két főszereplője van: a Fekete névre hallgató bujdosó katona, akit Mohai Tamás alakít (korábban Vékes Csaba Hetedik alabárdos című filmjében szerepelt), általa bepillanthatunk a színészek közti hierarchiába, színfalak mögötti küzdelmeibe, és az Emmát játszó Martinovics Dorina, azonban az igazság az, hogy ebben a filmben egytől egyig mindenki főszereplő.
A Vándorszínészek kísértetiesen hasonlít az1981-es Ripacsok című Sándor Pál-klasszikushoz, azonban cselekménye, szereplőinek jelleme kidolgozatlannak hat; ritmusa lassú, a színészek életét csak a felszínen kapargatja, egyszóval nem hozza a régebbi mű színvonalát. A társulat utazásának nincs különösebb tétje, igazán nagy mélységeket és magasságokat sem jár be a történet, a szereplők jellemfejlődése hiányos. Egyes jelenetek túl hosszúak, a tetejébe még néhány közhely is elhangzik: színház az egész világ, a közös cél érdekében félre kell tenni a belviszályokat stb. A történet az epizódszerű jelenetek révén némileg töredezett, a néző ettől valóságos izgalomdeficitet élhet át.
Az alkotás mesébe illő képi világgal büszkélkedhet, remek beállításokat láthatunk természeti jelenségekről, s premier plánokban tárul elénk a szépséges magyar táj. A történet fordulópontjainál kézikamerát használtak az alkotók, a korhű látványvilág Pater Sparrow és Varga Judit tervezői munkáját dicséri, s végig érezhető, hogy az írók – a rendező mellett Péterfy Gergely és a két éve elhunyt Szekér András – alaposan ismerik a korszakot, melyben a történet játszódik.
Az alcímhez (Kezdjetek el élni) méltóan a film végén felcsendül a jól ismert Márta dala az Anna and the Barbies és Kiss Tibi közös előadásában, de a megható zene ellenére is marad a nézőben egyfajta hiányérzet. Személy szerint hiányoltam a katarzist, és nem késztetett töprengésre a történet, pedig a film körüli hírverés miatt valami ilyesmit vártam. Tény, hogy hiányosságai ellenére is egy végtelenül kedves, szerethető, nem túl bonyolult családi mozi született, amely egyaránt szól a csoportkohézióról, sikerekről, barátságról, alkotói válságról, a színészi hivatás nehézségeiről, szépségeiről. Egy kis csapatról, melyben megmutatkozik mindaz az emberi nagyság, kisszerűség és bonyolultság, ami egyébként a mindennapi életből is ismerős lehet.
A Vándorszínészek a Magyar Film Adatbázison
