Boldogságpirula

|

Mamma mia! – Sose hagyjuk abba

Az ABBA-slágerek elfogytak, de a lendület és a poénok korántsem. Nem vártuk a Mamma mia! folytatását, de nem is csalódtunk benne: ez még mindig ugyanaz a napfényes örömmusical, mint tíz éve.

A Mamma mia! tipikusan az a fajta musical, amit a kritikusok szerint ciki szeretni, de titokban szinte mindenki odáig volt érte, mert a moziban ülve nem tudta legyűrni azt az endorfinlöketet, amit az ABBA-slágerek, meg a láthatólag nem a gázsiért, hanem a felhőtlen hobbimelóért beugró hollywoodi sztárok láttán érzett az ember. A Mamma mia! büszkén vállalt, őszinte örömgiccs volt, amiben cselekmény csak mutatóba akadt, épkézláb dialógus meg úgy se, mégis könnyű volt átsiklani ezen, mert a musical önmagát is poénra vette, amikor a látszattal ellentétben nem a fiatalságot ünnepelte, hanem a bármilyen nehézséget legyűrő anyaságot és a középkorú nők egészséges szexualitását. A nők által írt (Catherine Johnson) és rendezett (Phyllida Lloyd) musicalt tőlünk nyugatabbra egyenesen feminista popkiáltványként értékelték, ami arról beszélt a maga módján, hogy az ötvenpluszos nőknek is kijár a pajkosság, és csinálhatnak magukból értük hülyét a férfiak, és ők is vállaltan bohóckodhatnak, amikor trapézgatyába szorítva a derekukat újraélik a fiatalságuk slágereit – és persze magát a fiatalságot. A Mamma mia! egyszerre volt lelkesítő giccsmusical, és annak az idézőjelbe tett paródiája, amit olyan szinten eltúloztak a mindenhova besütő tengerparti napfénnyel, a legapróbb mellékszereplőnek is kiosztott happy enddel, az anyák és lányok, barátok és barátnők, meg persze férfiak és nők közti szeretetáradással, hogy nem lehetett nem nevetni rajta.

És ugyanez igaz a folytatásra is, amiben történetet megint feleslegesen keresnénk (nagyrészt flashbackekben bomlik ki, hogyan ismerkedett meg Donna, azaz Meryl Streep a három udvarlójával, vagyis semmi olyat nem tudunk meg, amit eddig már ne kötöttek volna az orrunkra), de a Soha nem hagyjuk abba tíz év után is meglepően jól menti át az eredeti musical lendületét. A sztori ugyan erőltetettebbnek hat, mert széttördelik a folyamatos visszaemlékezések, és a népmesés lekerekítések sem simítják el az éleket (számoljuk csak össze, hányszor szerepelt a hármas szám az első filmben), cserébe viszont egy profibb produkciót kapunk. Profibban fényképezték és látványosabban koreografálták a számokat, és az írói meg rendezői székbe egyaránt beülő Ol Parker a különböző síkokat is ötletes vizuális megoldásokkal, például a New Yorkba és Görögországba szakadt fiatalokat közös szobába „teleportáló” tükörrel vagy egy megható szellemduettel köti össze.

Szükség is van arra, hogy a folytatás fokozottabban kényeztesse a szemünket, mert bizony az ABBA-repertoár – legalábbis annak az „A-oldala”, ami a mindenki által ismert slágereket sorjáztatta – kifogyott, és többször is vissza kell nyúlni a régi dalokhoz, a Dancing Queenhez, a Mamma miához, az I Have a Dreamhez, hogy csurig töltsék ABBA-val a játékidőt. Ezúttal a hangvételen is csiszoltak, több a lassabb, édesbúsabb szerzemény, mert ez illeszkedik a lassabb, édesbúsabb történethez, de azért a végére ebből a filmből is sikerül energiabombát faragni elsősorban az olyan, múltkor elmaradt daraboknak köszönhetően, mint a Name of the Game, vagy a Fernando. De még inkább Lily Jamesnek köszönhetjük ezt a pozitív energiaáradást, aki Donna (Meryl Streep) fiatalkori kiadását játssza olyan sármmal és tehetséggel, hogy azzal valószínűleg meg is váltotta a helyét a hollywoodi sztárok ligájába. Míg az első részben a színésznagyságokon érezni lehetett, hogy egy-egy drámai gesztussal próbálják ellensúlyozni, hogy énekelni nem igazán tudnak (és itt nem csak Pierce Brosnanre gondolunk), Lily James az első pillanattól kezdve ráérez erre a habkönnyű műfajra, amelyben nem a lélektani mélységet, hanem a faltól falig szaladó mosolyt kell szélesvásznon ábrázolni, amit ő játékosan kihívó, de tökéletesen ártatlan mozdulatokkal abszolvál.

Az első rész szexuális töltetű poénjaiból kevesebb akad itt (pedig ez a film megy részletekbe a trapézgatyás hippilány fiúzásait illetően), de a Sose hagyjuk abba megduplázza a Mamma mia! poénhányadosát, és biztos kézzel viszi el a felhőtlen karaokézást az életigenlő bohózat irányába. Teátrálisabb, klipes, trendibb polírt kapott a folytatás, ami a táncszámokban is bőkezűbben adagolja a kreatív gegeket (ki gondolta volna, hogy a Waterloot ilyen zökkenőmentesen lehet belesimítani a történetbe a francia étterem bagett-kardozásával?), és így az ABBA-válogatásban rejlő üresjáratokat sem kell unatkozva kibekkelni. Meg úgy egyáltalán: meglepően könnyen csúszó, az első rész erényeinek többségét felmutató folytatást kaptunk, amire ugyan nem volt szüksége a világnak, de ennek a jól összerakott popcornfilmekben szűkölködő nyárnak nagyon is.

A Mamma mia! – Sose hagyjuk abba a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: