Makk Károly

|

1925–2017

Fotó: © Szebeni András

Nincsen biológiai csoda – ezt hajtogatta egy régi ismerősöm nyolcvanadik éve táján. Meg hogy el kell menni, nincs mese. Most mégis az ’embernek káromkodni kél kedve’. Elment megint valaki a magyar filmművészet nagy csapatából, aki tényleg az utolsó utáni mohikán volt. Nincsen több nagy öreg, mert aki majd netán belekorosodik abba az életkorba, nem lesz benne az a derű, szeretet, bölcsesség, harmónia – nem félek a szótól, kópéság, aki és ami ő volt.

Makk Károly magyar filmrendező nincsen többé. Az élők sorában nincsen, merthogy a vásznon, a képernyőn, a monográfiákban, a tankönyvekben, a lexikonokban ott van, és marad örökre, míg csak hordozók lesznek, ebben biztos vagyok.

Mindent tudott, minden műfajban otthon volt. Kinek volt hasonló belépője a mozgókép világába, mint neki a Liliomfi bűbájos komédiájával? Ki tudott olyan komor vizuális tragédiát formálni, mint ő, a Szerelem fekete-fehér víziójával? Senki se adott hívebb képet a szocializmus diszkrét bájáról, mint ő, a Fűre lépni szabadban. A magyar modernitás előiskolája lett – mellesleg élesen reformista töltettel – a Megszállottak.

Míg élt – bármilyen idős volt is –, hinni lehetett abban, hogy felgyűri majd hófehér inge ujját, mint régen a stúdióvitákon, és megvédi, nem magát, nem a tanítványi körét, hanem a magyar film ügyét.

Most ez már nem lesz. Nem lesznek fehér asztal melletti adomázások, nem lesznek vasárnap délutáni kávézások egy szigligeti teraszon. Nem lesz semmi – csak az életmű.

Nincsen biológiai csoda? Ezt ne mondja nekem senki, mert akkor beteszem a lejátszóba, mondjuk a Mese a 12 találatról  című dolgozatot, s rögtön magasra szökik az életkedvem. És ezt már senki nem veheti el tőlem – tőlünk.

CÍMKÉK: