Félvilág / Magyar Filmdíj
Békebeli miliő, finom jellemrajzok, perzselő szerelmi játszmák, őrjöngő féltékenységek, bosszúvágy. Remekbe szabott filmdráma.
Kovács Patrícia
Akár egy Kosztolányi-novellában: csupa lefojtott feszültség, eltemetett izzó parázs.
Először a film atmoszférája fog meg: békebeli miliő, finom jellemrajzok, karcos karakterek, perzselő szerelmi játszmák, őrjöngő féltékenységek, bosszúvágy.
A századelős „igaz történet” alapján megírt-továbbírt sztori, Köbli Norbert forgatókönyve aprólékosan kidolgozott, míves, akárcsak a film képi világa, s a színészi játék. Mondhatni: remekbe szabott.
Az érzékiségnek, a bujaságnak, a finom és vad erotikának valóságos orgiája tárul a néző elé Szász Attila új filmjében. Mindehhez pazar látványvilág társul: Szakács Györgyi pompázatos, korhű kosztümjei, a derengő, ködös pesti utcák a bérkocsikkal, a sötétlő lakásbelsők, Elza fényűző otthona, a szerelmes költő romantikus padlásszobája. (Díszlet: Valcz Gábor.) Otthonosság és ridegség. Bensőségesség és kietlen otthontalanság. Kidekázott józanság és elszabadult szerelmi téboly.
Kovács Patrícia, Döbrösi Laura
A főszereplő a múlt századelő hírhedt kurtizánja. (Már a szó is milyen delikát a mai, elvadult nyelvben; képes felidézni a századelő krúdys, kosztolányis hangulatait.) Mágnás Elza sem volt mindig Mágnás Elza, valakinek meg kellett csinálni, mondja hősnőnk, történetesen Blaha Lujzáról. És igen, megcsinálják, az úri társaság meg a mágnás, aki palotát bérel neki, akár egy hercegnőnek. Mint a békebeli lányregényekben, vagy a húszas évek szirupos magyar filmjeiben: az orfeumi kokottból lett „nagyságát” kitartja a gazdag bútorgyáros, Max Schmidt, akinek vajmi keveset tudunk meg az előéletéről, inkább a prémes nagyúri kabátjai mesélnek, meg Kulka János karakteres, rezzenéstelen arca. Ahogy bevonul a cselédek között, csak deréktól lefele mutatja Nagy András kamerája.
Egyáltalán: sokat vonulnak a filmben. Elza (Kovács Patrícia) lustán, lassan, unottan lépdel elomló pongyoláiban s pazar toalettjeiben; ráérős, kimért, akárha bárónő volna. Igaz, bárónő szeretne lenni, de a hozzá hasonló kétes egzisztenciáknak nincs bejárásuk az úgynevezett jobb körökbe. Mikor a Takács Katalin által játszott decens úrnő jótékonysági adakozásra hívja, diszkréten értésére adja, a pénze kell, de a személye nemkívánatos. Elzánk azonmód alkudni kezd, nagy gyakorlata van ebben; alkuszik, mint a vásári kofa, mindenkivel, bevet mindent, az igéző, ábrándos tekintetét, a kislányos báját, a női rafinériáját, a ringó csípőjét, a megfakuló fiatalságát, életre-halálra. Csak önmagával nem tud megalkudni, beleomlik hát az ifjú költő karjaiba, szétszakítva a szenvedélyek hálóját, s elindítva a bosszú végtelen áradatát. Rózsi, az exbarátnő komorna, a leszbikus szerelmi partner hamar földobja úrnőjét, aki legázolta az életét, s a helyére lépett. És akkor innen már nem mesélném tovább a sztorit sem, mert meg találnak vádolni spoilerezéssel. Igaz, a mozivászonért kiáltó filmet – egy premier előtti vetítést leszámítva – mind ez ideig egyszer lehetett csak látni, 2015. december 30-án, a Duna tévén.
Döbrösi Laura és Kovács Patrícia
Szóval vonulnak, Max is délcegen, megfellebbezhetetlen fensőbbséggel, magától értetődő úri öntudattal, macsó fölénnyel, amelyet, ugye, minden alávetett nőnek evidensen tisztelnie illik. A vidékről jött kezdő cseléd, Kató (Döbrösi Laura) az, aki nem vonul, hanem remegve, dermedve áll az ajtóban, az asztalnál, vagy lélekszakadva rohan, mikor rájön, hogy úrnője halálba hajszolta szerelmét, aki már az ő titkos szerelme is.
Lassan csordogálnak a filmbeli szenvedélyek, az érzelmek hullámzása időnként magasra csap, felhabzik. Éles, kihegyezett párbeszédek csattannak, prímán megírt dialógusok peregnek, a szövegek írója megtalálta azt a századelős, patinázott stílust, amely a tízes-húszas évek irodalmi köznyelvéből, szlengjéből is táplálkozik. Csak egy-egy mondat vagy szó süvít ki a homogén nyelvi közegből (kapsz még egy esélyt, dugás stb.).
A film zenei világa gazdag kompozícióként öleli körül a játékot. (Zene: Parádi Gergely.) Nem is zene hangzik föl, hanem távoli háttérzajok, hangkulisszák, operafoszlányok, Puccini-áriák, édes-bús nosztalgikus dallamok. S aztán suttogások, fülbe súgott halk szavak s Max cipőinek éles koppanása a parketten, meg az összetört kristálypoharak csörömpölése. Mindez a professzionális színészi játékkal együtt kiad egy teljes, igaz, időnként túlcsordulóan érzelmes világot.
De hát a film igazi truvája mégiscsak a színészek játéka, az árnyalt lélekábrázolás, az arcokon, a tekintetekben megjelenő érzelmek poézise. Öröm, félelem, szenvedély, erotika, rettenet, birtoklási ösztön, hatalomvágy, szépség.
Érett, kifinomult a színészi játék. És nemcsak Kovács Patrícia elragadó Elzája, hanem szinte valamennyi szereplőé. Ahogy, mondjuk, Elek Ferenc mozgókép-producere elterülve kacarászik a nagysága dús asztalánál, vagy ahogy Bordán Irén Cili mamája sokat látott madámként okítgatja a bájos, hamvas kiscselédet, Szebeni Katót az orfeumi hölgyikék, macácskák intim titkaira.
Kovács Patrícia kurtizánja lusta, buja nőstény. Ahogy a hosszú szipkás cigarettáit tartja, ahogy a loboncos hajkoronáját csapkodja, ahogy a pompázatos kalapjait, csipkéit viseli, ahogy a kezdődő, halovány ráncait méregeti, ahogy fölkínálkozik, elomlik, elszürkül, összetörik, az komplett jellemtanulmány. Enervált, hisztérikus energiavámpír. Magában hordozza a végzetét.
Döbrösi Laura Szebeni Katója maga a rebbenő ártatlanság, a fertőzetlen naivitás. Mágikus szemek, tiszta, nyílt tekintet, a csodálkozó arcon átsuhanó leheletnyi mosoly: a századelő kiscselédje, ahogy Kosztolányi, Krúdy, s a többiek megírták a cselédsorsok néma drámáit. Az HBO-s Aranyéletben feltűnt fiatal színésznő érzékenyen játssza a szolgalét kiszolgáltatottságát, az öntudatos lány dacosságát, elvágyódását, lobogását.
Döbrösi Laura
Gryllus Dorka sötét tüzű komornája maga a megkeményedett asszonysors. Elkomorul, belefeketedik, belecsúnyul az örökös féltékenységbe, a veszteség tudatába. Lassan érlelődik meg benne a végzetes női bosszúvágy.
Kulka János mágnásáról nemigen kell mondani semmit; Max a magának való, mindenen s mindenkin felül álló férfiú, a fölény, a magabiztos gazdagság, a macsó öntudat eleven szobra. De hát itt mindenki békebeli arc. És Kulka nagyjából mindent el tud játszani.
Van felülről fotografált vad szex és sötétbe úsztatott, hosszú, érzéki leszbicsók az úrnő és a komornává vedlett exbarátnő között, tapinthatóvá lesz a kiscseléd ártatlan, rajongó szerelme a költő (Sándor Péter) iránt, etc. Sok a sötét tónusú, majdhogynem alulvilágított kép, ám a színek, az árnyalatok is mesélnek, a meleg barnák, a fakószürkék, az opálos derengések. Meg a szuperközeli arcok, ahogy mondjuk az úrnő intim félfordulatból fölkínálja szipkáját a ragyogó arcú kiscselédnek.
Szász Attila már A berni követtel is bizonyította, hogy mestere a színészvezetésnek, a történet bonyolításának, az atmoszférateremtésnek, a feszültség fenntartásának. A Félvilág csipetnyit melodramatikus lett, de így is bűvkörébe von, elringat. Lám, jó belefeledkezni a békebeli szenvedélyekbe, hangulatokba. És jó látni szépen cizellált érzelmeket.
Míg legördül a stáblista, akkor úszik csak be a film emblematikus dala, a Szép Ernő versére írt érzelmes dalocska, Kovács Patrícia érzékien búgó énekével. Adu ász a zárlat után? Sok ilyen van a filmben, ez az egyik leghatásosabb. Meg nem mondanám, miért itt hangzik fel. Ahogy azt se, hogy miért nem moziban kezdte diadalútját a Félvilág.
Forgalmazó: A Company Hungary
