Búcsú Kovács Andrástól
„Minden az Egyetemi Színpadon kezdődött.”
Kovács András 1925-2017 Fotó: Nemzeti Audiovizuális Archívum
1964 november 9. hétfő. Történelem előtti idők. Legalábbis múlt századi idő. Nem számolom, hány év telt el azóta. Matekból mindig rossz voltam. Negyedikes gimnazistaként gyűjtögettem a kulturális élményeket. Szeptember végén A bolond lányt láttam a kis-Madáchban, persze hogy Domján Edittel. Októberben az új Tragédia-rendezést a Nemzetiben, amelyben Kálmán György szerettette meg velem, s talán az egész közönséggel, Lucifert, akit okos újítóként állított elénk, nem pedig teremtésellenes főgonoszként.
S akkor jön egy film, amelyben nincsen egy szál színész sem. Premier előtti vetítés az Egyetemi Színpadon. Utána találkozás a rendezővel. Kitesznek egy kopott asztalt az összehúzott bársonyfüggöny elé, a márványoszlopok közé, ahol valamikor – ma megint – az oltár állott. Mármint a piarista kápolna szentélye. Ott ül a rendező, akinek ez a negyedik filmje. Hírlik, hosszabb párizsi tanulmányútról tért haza, ahol a francia dokumentarizmust tanulmányozta. Amiket addig rendezett, nézhető dolgok, de nem eget rengetők. Ám ez egészen más. Nem voltunk rá felkészülve. Sehol egy színész. Se Ruttkai, se Krencsey vagy Tordai Teri. És Latinovits Zoltán sem. Bár ő nyugodtan itt lehetne, róla is szólhatna, és szól is ez a film: Nehéz emberek. Ha valaki, akkor ő valóban nehéz ember volt.
Ám ezek újítók, feltalálók. Öten vannak, de a rendező elmondja, sokszorosan több személlyel forgatott. Egy újságcikk indította el, nem a fantáziáját, a gondolkodását, pontosabban a reform-gondolkodását. Görgős eke, kondenzátor-tekercselő automata, csőkutas öntözés – ezek a találmányok, újítások ugranak be. Az egyikükről játékfilm is készült: Makk Károly róla forgatta a Megszállottakat pár évvel korábban.
Abszurd az egész, amit a rendező és a filmje elmond. A fennálló politikai rendszernek dédelgetnie kellett volna ezeket a „hősöket”, akik újításaikkal jelentős forint-megtakarításokat, még jobb esetben az olyannyira hiányzó valutát hozták, vagy hozhatták volna az országnak – ha hagyták volna őket és a találmányaikat érvényesülni. De az irigység és a politikai dogmatizmus nagyobb úrnak bizonyult. Ilyesféle érvekkel „vitatkoztak” velük, hogy az egyikük kispap volt, a másikuk pedig templomban orgonált. Itt tényleg megállt az idő. (A Szabó család slágere 1960-ból). Netán még visszafelé is forgott.
Hideg napok, 1966
Bár hihettük, hogy ennek a filmnek igenis reformáló ereje volt. Hiszen kisvártatva az állampárt elhatározza egy új gazdasági mechanizmus bevezetését. Jön hatvannyolc! Azaz 1968. A szocializmusnak nevezett akármi reményteli éve. Nálunk legalábbis az. Aztán jön augusztus 21-e, s mennek a „testvéri tankok” Prága felé. Kiderül, a rendszer menthetetlen. De addig még Kovács András leforgatja életművének két másik, talán a Nehéz embereknél is fontosabb és jobb filmjeit. A Hideg napokat, melyet a hazai rendszerváltás után sokat támadtak, s amely mégsem két nemzet második világháborús oda-vissza ellenségeskedéséről szól elsősorban, hanem az egyéni felelősség drámájáról, hogy meddig szabad hülye parancsokat teljesíteni, s mikor kell radikálisan nemet mondani, akár életünk kockáztatása árán. A Falak hasonló konfliktust feszeget, csak épp a mában, azaz a hatvanas években. Heller Ágnes filozófiai esszét költött a főszereplők, a konzervatív, a lázadó és a reformer főalakok cselekvési lehetőségeit elemezve.
A vörös grófnő, 1984
De mit tegyen a cselekvő ember, ha csak reformer, s nem lázadó? Mit tegyen, ha kiszalad alóla a történelem, s nem tud szerelmes románcokat forgatni, nem tud vígjátékocskákkal trükközni? Folytassa, amit elkezdett? Menjen neki újból és újból azoknak a bizonyos falaknak, amelyek később sokkal keményebbek és áthatolhatatlanabbak lettek? Az a filmtípus, amelyet Kovács András fénykorában, a hatvanas években előszeretettel művelt, pár év leforgása során igencsak kiment a divatból. De ő folytatta, s még jelentős filmek is kikerültek a műhelyéből (például A ménesgazda).
Kovács András elment. Amit hosszú élete tanulságaként örökül hagyott, nem is a filmek, mert azok kopnak, néha nagyon is, hanem az, hogy sosem szabad feladni, elmenekülni a kihívások elől.
Kell ennél több?
