A szobalány
Művészien kivitelezett erotikus film, esztétizáló környezetbe helyezett soft pornó, a férfiszálon sajátosan keleti ízű szadomazóval tarkítva.
A kérdés a nemesi származású Hideko szépséges ajkait hagyja el A szobalány című filmben, majd ezt követően a két színésznő alakította figura – úrnő és szolgálója – mélyen elmerül egymás rejtelmeiben. Tovább megyek. Nem csupán egy sima, az események áradatában szerényen megbúvó kérdésről van itt szó, de mintha e köré épülne a teljes opusz. Ez lenne a történet alfája és omegája, eredője és beteljesülése, hogy azt ne mondjam rejtett lényege, miközben azért álcából eljátssza a szofisztikált művészfilm szerepét is. Olyan ez mint maga a sztori, amely spirálisan önmagába visszatérve, a történet újabb és újabb rétegeit fedi fel olyan nem várt hollywoodi fordulatokat csempészve bele, amely a néző figyelmét lenne hivatva mindvégig fönntartani. Ám ez nem mindig sikerül.
Így aztán maradunk a testiségnél, ha már ez a legerősebb hatás, amely a dél-koreai műből árad.
Az 1930-as években, Dél-Korea japán megszállása idején vagyunk, egy Japán imádó koreai férfi elvesz egy japán nemesasszonyt, akinek árván maradt unokahúgát, Hidekot is ők nevelik. A múltra utaló backstoryból egy egész családi elnyomórendszer szadisztikus képe bontakozik ki, amint a családfő, testi-lelki kínzásoknak alávetve a nőt és a gyermeket, az irodalom szeretete ürügyén (De Sade szövegei, stb.) éli ki rajtuk rejtett perverzióit. Innen vezet a felnőtt Hideko útja a szobalányhoz fűződő testi(lelki) kapcsolathoz és azokhoz az enyhén szólva is maché filmes fordulatokhoz, amelyek lehetőség szerint egy szélhámosfilm műfaji jellegzetességeit is ráerőltetik a súlyos erotikával manipuláló történetre. (A szobalány eredetileg egy bűnbanda tagja, a bandavezér útját egyengeti, hogy annak sikerüljön a mesés vagyont öröklő Hidekot feleségül venni, majd ezt követően egy laza nonsallansszal az őrültek házába juttatni. A váratlan fordulatokkal azonban, amelyek folyamatosan újraértelmezik a történetet, egyre messzebb távolodunk az alapszituációtól, ami önmagában nem is lenne rossz, sőt, ám a leszbikus történeteiről ismert, welsi születésű forgatókönyvírónak, Sarah Watersnek köszönhetően ezek a fordulatok nem a történet emberi mélyére vezetnek, sokkal inkább megmaradnak a felszínen.)
Így hiába kúszik a képbe Strindberg Julie kisasszonyának alá-fölérendeltségi viszonyból eredő, sötéten hullámzó, sűrű erotikája vagy Kurosawa filmjeinek a létezés immanens részeként megjelenő, zsigerien szókimondó, vad szexualitása, Chan-wook Park munkája lényegében alig több, mint egy művészien kivitelezett erotikus film, esztétizáló környezetbe helyezett soft pornó, a férfiszálon nem kevés, sajátosan keleti ízű szadomazóval tarkítva. Lehet azzal védeni, hogy a napi szexualitás életünk lényegi meghatározója, s mint ilyen vastagon beletartozik – már ősidőktől fogva – a legmagasabb művészet végletekig kifinomult tematikájába, ám ugyanakkor nem lehet nem tudomásul venni, hogy a szexualitás intim terébe való – hosszú, minden részletre kiterjedő, alapos – bekukkantás (sok) minden olyasmit elfed, de legalábbis felülír, ami a filmvásznon kevésbé intenzív művészi erővel jelenik meg. Olyan átütő hatású jelenetek ezek (két fiatal leszbikus nő naturalista módon ábrázolt testi kapcsolatáról beszélünk), hogy épp eme mivoltuk jelentékteleníti el a történet kevésbé átütő mozzanatait. Kezdve a gender alapon szerveződő hatalmi játszmáktól, a nemzeti identitás elárulásán át a szókimondónak szánt, kíméletlen társadalomkritikáig.
A dél-korei rendező, Chan-wook Park az Old Boy-jal robbant be a nemzetközi köztudatba, 2004-ben meg is nyerte vele a Cannes-i Filmfesztivál fődíját. Az igazsághoz tartozik, hogy A szobalányt is jelölték tavaly ugyanerre a díjra. Talán megszokásból…
Nálunk a művészmozik játsszák és ez további érv arra, hogy A szobalány művészfilm. Pornónak ugyanis túl lassú és helyenként még unalmas is.
A szobalány a Magyar Film Adatbázison
