Hogyan nevessünk egy diktátor halálán?

|

Sztálin halála

Tőlünk nyugatra remekműként ünneplik a Sztálin halálát – joggal, hiszen tényleg remek film, és az angolszász kritikusok különben sem láthatták Bacsó Péter Tanúját. Ianucci szatírája magyar szemmel kevésbé friss, de még így is messzire emelkedik a tetszhalott mezőnyből.

Ha Armando Ianucci alkot valamit, arra oda kell figyelni. Nemcsak azért, mert az olaszos nevű, de skót származású író-rendező a politikai szatíra korszakos zsenije, hanem mert ritkán jelentkezik valami újjal – és akkor az garantáltan nagyot szól. Nevet A kormányrúdnál című BBC-szitkommal, világhírnevet viszont csak az ezt Amerikába adaptáló Az alelnökkel szerzett, amelyben Julia Louis-Dreyfus adta tökéletesen a jelentéktelen, de nagyratörő alelnöknőt. Ianucci szemében a politika menthetetlenül kisszerű, ezért ő nem olyan machiavellista törtetőket mozgat, amilyen Frank Underwood a Kártyavárban, hanem pojácákat, akiknek az irodája valahol a Hülye Lépések Minisztériuma tőszomszédságában lehet. Nála nem áskálódnak gonoszok, mert nincs rájuk szükség, hiszen a bürokrácia elvégzi helyettük a munkát, és lassan, de biztosan bedarálja az országjobbító szándékot. Ianucci abból fakasztja a humort, hogy a politikusoknak idejük sincs politizálni, mert pitiáner hibákat vétenek és arra megy el az energiájuk, hogy próbálják elkerülni a kommunikációs katasztrófát. Mindezt pazarul megírt karakterekkel, szellemes helyzetkomikummal és mocskosul vulgáris gúnyolódással adja elő Ianucci, aki nem is annyira karikatúrákat rajzol a politikusokról, mint tökéletes érzékkel találja meg a való életben is vezető pozícióban szerencsétlenkedő idiótákat – és az őket saját céljaikra használó, cinikus bábjátékosokat.

Ezeket az alakokat – zsebdiktátorokat és félkegyelműeket – már keresni sem kell a szovjet diktatúra legsötétebb éveiben. Nem is kutat utánuk Ianucci, inkább saját kútfőből dolgozik, és már a színészválasztással jelzi, hogy mit gondol a történelmi hűségről. A Sztálin halálában maga a szereposztás is vicces, hiszen a bulldogképű Hruscsovot a vékonydongájú Steve Buscemi játssza, de ebben is van ráció. A Coen fivérek egykori házi színésze, aki régen a humoros oldalukról fogta meg a pitiáner bűnözőket, de a Gengszterkorzóban már a Keresztapa nyomdokaiba lépett, egyszerre tud kíméletlenül szarkasztikus és brutálisan kíméletlen lenni, és az ő átalakulásával udvari bohócból minizsarnokká épp a sztálinizmus kettős természetét fogalmazta meg Ianucci: azt, hogy egyszerre volt röhejesen esetlen, mégis vérfagyasztó a működése.

A Sztálin halálában fontos a horror, amit a diktatúra áldozatai átéltek, de a hangsúly a humoron van, és persze azon, hogy a legnagyobb angol és amerikai komikusok passzolgatják egymásnak az abszurd poénokat a Monty Python-os Michael Palintól Jeffrey Tamborig. A legtöbb a már emlegetett Busceminek jutott, aki sztorizgató jókedvvel leplezi ravaszságát: a Sztálin rendezte összejöveteleken sorra meséli a vicceket, de hazaérve még tajtrészegen is lediktálja őket a feleségének, hogy feljegyezze, min nevetett Sztálin és mire ráncolta össze busa szemöldökét. Így aztán ő kapja a legabszurdabb vicceket, a legjobb szerepet viszont Simon Russell Beale, a filmben ritkán, angol színházban annál gyakrabban játszó színész, aki a titkosszolgálat vezetőjeként, Berijaként konspirálja végig a filmet. Ha a Sztálin halála (ál)történelmi filmként izgalmas, az neki köszönhető: bár sok helyen pontatlan, mégis az orosz történelem egyik keveset emlegetett fejezetére – a Sztálin halála utáni hatalmi torzsalkodásra – és annak elfeledett szereplőire világít némi reflektorfényt. És közben a lapokat is ügyesen keveri, mert tökéletesen amorális figurákat mozgat, akik mindig abba az irányba fordulnak, amerre a politikai széljárás mutat, és így nem lehet rájuk húzni az amerikai film dramaturgiai sablonjait: nem tudjuk eldönteni, kivel kéne mennünk, kit gyűlölnünk és kivel azonosulnunk, és így a rendező elegánsan tartja fenn az izgalmat.

Csakúgy, mint az oldalunkba hosszabb időre is beálló röhögőgörcsöt. A politikai szatíra fenegyereke még mindig a humoránál van, és nem is annyira a diktátor halálán, mint az őt körülvevő talpnyalók kicsinyességén nevet. Remekül koreografálja meg a fizikai komédiájukat, ahogy oldalaznak a talpnyalók a diktátor teteme körül, de megvizsgálni nem merik, mert nem akarnak belelépni az agyvérzést kapott Sztálin egynapos vizeletébe, meg egyébként is reménykednek benne, hátha meghal. A pártbizottság különben is csak együtt tudja meghozni a döntést, mit csináljanak a nagy vezér testével, és így nemcsak a kollektivitás mítoszát figurázzák ki okosan, de a diktatúrában rejlő abszurdot is felszínre bányásszák, amikor kiderül, hogy nincs szakképzett doktor, aki elláthatná Sztálint, mert az nemrég végeztette ki a zsidó orvosok többségét egy rasszista összeesküvés-elmélet alapján.

Hogy mégsem a politikai szatírák legmagasabb polcára helyeznénk a Sztálin halálát, annak az az oka, hogy láttunk már nála jobbat: Ianuccitól is, aki profin hozza, amihez nagyon ért, de nem többet, és a szovjet rezsimet kifigurázó szatíráktól egyaránt. Akik már kelet-európai vígjátékokon nőttek fel, azoknak az lehet az érzésük, hogy már hallották a viccek egy részét. Lehet, hogy nem ekkora angol színészek előadásában és nem pont ilyen csípős káromkodással megspékelve, de errefelé elhangzottak már a poénok a fekete autóról, ami éjjel jön az emberért, ezért le se vetkőzik az elvtárs, hogy ne fázzon majd a börtönben; a percről percre változó pártpropaganda miatt a kifejtésük közben korrigált mondatokról; vagy éppen a generalisszimusz előtt rossz viccet elsütő és rövid úton elhalálozó csinovnyikról.

Ianucci profin és szórakoztatóan meséli a kommunista vicceket, de úgy tesz, mintha most fedezné fel az összeset, így nem tud újdonságot hozzáadni ahhoz, amit a cseh szatírák vagy éppen Bacsó Péter A tanúban már annyira zseniálisan előadott. Néha bizony hiányzik, hogy továbbfűzze, elmélyítse, kiaknázza a feldobott poénokat, mint a Sztálin temetésére meghívott püspökök vagy a részeg vicceit másnap jegyzetelő Hruscsov esetében, ahol ugyanazon a gitten rágózik négyszer-ötször, ami csak elsőre volt igazán humoros. Ianucci most nem aknázza ki minden viccét maximálisan, még azokat sem, amiket tálcán kínált neki a kommunista élet, például az álmából felvert karmesterről, akit azért kellett behívni a rádióba, hogy lemezre rögzítsék azt a Mozart-előadást, amit Sztálin felvételnek hitt, pedig élőben sugározták, és így rögtön az adás után követelt belőle egy példányt.

A Sztálin halála azonban így is messzire kiemelkedik az angolszász politikai szatírák közül, hiszen a mezőny lényegében tetszhalott, mióta Donald Trumpot megválasztották az Egyesült Államok elnökének. Hollywood az altesti humorban hisz, és nem foglalkozik szatírával, a talkshowkban és tévésorozatokban viszont egyre többen próbálkoztak kifigurázni a világpolitikai helyzetet, egyre gyengébb eredménnyel, hiszen Trump kicsorbította a karikaturisták ceruzáját, amikor szépen megformált és minden lehetséges túlzást felüllicitáló karikatúraként lépett színpadra. Mondhatnánk persze, hogy könnyű dolga van Ianuccinak, hiszen ő nem az amerikai elnököt parodizálja, hanem a régmúlt elé tart görbe tükröt, amiben semmi kockázatvállalás nincs. A Sztálin halálát mégis betiltották Oroszországban, mert a kulturális minisztérium egyik túlbuzgó alkalmazottja valószínűleg nem tartotta moziba illőnek a filmet pár héttel az orosz választások előtt, és a Sztálint az orosz nemzet erős alakjaként rehabilitáló Putyin politikájával sem egyeztethető össze, ha viccet csinálnak a tömeggyilkos vezetőből. Igaz, hogy remekmű helyett nálunk csak humoros retrózásnak tűnik a Sztálin halála, cserébe viszont aktuálisabb, mert arra figyelmeztet, hogy mi történik, ha nem merünk szembenézni a múlttal, és hagyjuk, hogy a pátoszos patriotizmus vagy épp az aktuálpolitikai érdek elfojtsa a humorérzékünket – az egyetlen dolgot, ami a múlt feldolgozásához és a Sztálinéhoz hasonló diktatúrák túléléséhez egyaránt nélkülözhetetlen.

A Sztálin halála a Magyar Film Adatbázison

CÍMKÉK: