X-Men: Apokalipszis
Mondhatjuk azt is, hogy a Múmia és Harry Potter démoni figuráinak hibridje ez, akár még korrektnek is nevezhető, ötletes ötletlopás…
„A harmadik rész mindig a legrosszabb”- mondja Sansa-Jean, miután a Star Wars aktuális (1983-ban járunk) részét megnézte újdonsült mutánsbarátaival egy random plázalátogatás keretében. Hogy mennyire igaza van! Nagyon ritka az olyan, több részből álló filmes széria, ahol a későbbi részek tartják, esetleg meg is ugorják az első színvonalát. A képregény-adaptációk körében azonban sokkal jobbak az arányok, a közelmúltban több olyan alkotással is találkozhattunk, amelyben a második vagy harmadik film vagy évad tartja magát az előzőek mércéjéhez (Batman, Vasember, Daredevil, de ilyen az X-Men első trilógiája is). Sajnos az X-Men-trilógia záró része azonban nem tartozik közéjük.
Az alapvető probléma abból ered, hogy a befogadó moziélményén eluralkodik a déjá vu érzete, és minden azon múlik, hogy mennyire rég vettük elő a padlásról a régi mozifilmeket. Az érdeklődők jobban teszik, ha a feledés homályában hagyják veszni e trilógia első két részét, vagy úgy általában, bármelyik X-Men filmet. A Harry Potter-adaptációk is csak akkor működnek, működhetnek, ha nem faljuk fel újra a könyvet közvetlen a filmes változat előtt: mert akkor csak folyton viszonyítgatunk, hasonlítgatunk és csalódunk, hogy az, amit a moziban elénk raktak, nem több egy halovány másolatnál.
Nincs új a nap alatt. Ugyanazok a trükkök, poénok, történetelemek, karaktereket jellemző megnyilvánulások: csak gyengébb kivitelezésben. Mintha a készítők a rajongóknak akartak volna egy mindent bele nosztalgiapartit csapni, csakhogy ez túl klisészerűre, erőtlenre sikeredett. Hugh Jackman morog, mészárol, majd zaklatott tekintettel liheg egyet a szabadság kapujában, a kamasz Jean pedig megajándékozza egy emlékkel. Nem rossz jelenet, de láttuk már ezerszer, a titkos kísérleti labor már nagyon rég nem titkos, egyébként is hol van ez a részlet ahhoz a jóval rövidebb cameo szerephez, amikor egy kocsmában ücsörögve az első részben elküldi a lelkes X-et és Magnetot a búsba.
Az Apokalipszis is ötlet híján lett megteremtve: egy Egyiptomból importált ősgonosz, aki több ezer évet aludt át a mélyben. Szörnyen felkapja a vizet, mikor fénysebességgel egy rozoga tv segítségével megismerkedik az emberi történelemmel, kiirtaná egy jelentős részüket, hogy utána a saját maga által újragondolt világrend kötelékében uralma alá hajtsa az életben maradtakat. Önnön halhatatlanságának is megvan azonban az ára: egyik gazdatestből a másikba költözve válik halhatatlanná és szívja el a kiszemelt mutáns-áldozatainak képességét és életerejét, melynek következtében az idő múltával egyre gépszerűbb, érzéketlenebb lett. Mondhatjuk azt is, hogy a Múmia és Harry Potter démoni figuráinak hibridje ez, akár még korrektnek is nevezhető, ötletes ötletlopás, ha képesek vagyunk megfeledkezni az univerzum nagyon is eredeti, személyiségüket tekintve is sokkal összetettebb gonosztevőiről, akikhez egy jóval kidolgozottabb háttérsztori, indokoltabb és megalapozottabb pusztítási szándék és logikusabb, mélységeit tekintve is érdemleges, meggyőző gondolatmenet társul. Pedig az alapötlet, a bibliai párhuzam és a négy lovas felderítésének története – ami itt gyalázatosan össze lett csapva – remekül is működhetne: lásd az eredeti képregényt. Igazából teljesen indokolatlan, hogy miatta hulljon ki X professzor minden haja szála, ráadásul lebénulásával kapcsolatos magyarázathoz képest, az előző film részleteinek kontrasztjában sajnos ez a mozzanat eléggé nevetségesen és súlytalanul hat.
Jól játszik Lawrence, McAvoy és Fassbender is, továbbra is ők a legerősebb pontjai ennek az univerzumnak, a színészi alakításukkal messze viszik a prímet a korábbi ütős X-Men filmek gárdáihoz képest is, de sajnos nem viszik el hátukon az alkotást, épp elég megküzdeniük azzal is, hogy a karaktereiket megmentsék a rosszul megírt párbeszédes részekben és nagyon félrevitt jelenetekben. X professzor érzékenysége és derűlátása itt már szinte gyengeségnek, naivságnak, felelőtlenségnek hathat. Magneto pedig, aki az anyja elvesztése után újra személyes, nagyon is kézzelfogható okok miatt lesz tömeggyilkos a lengyelországi érzelgős, de értékelhető jelenetei után, az Apokalipszis negyedik lovasaként nem őrlődő, hanem teszetosza figuraként lép elénk, akinek az első dührohama után nincs igazán különvéleménye: nem tesz jót neki, hogy most nem ő a főnök.
A film igazi adu ásza Evan Peters, aki Higanyszált játssza, Magneto zabigyerekét, ő képes túlnőni szülei generációján: zseniális és vicces akciójelenetével, amihez ütős háttérzenét is választottak, itt helyén van a karakter, a megjegyzései és a fellépése igazán méltó a régi, magas színvonalú X-Men filmekhez. Csak az a baj, hogy mire hazaérünk, rájövünk arra a szomorú igazságra, hogy vele kapcsolatban is – még ha kellemes is az élmény – déjá vu-nk támad, mert pontosan ugyanazt kaptuk tőle a legjobb jelenetében most is, amit az előző részben.
Közben pedig elveszett a történet szíve-lelke: az, amiért az X-Men mozi mágnesként vonzotta magához azokat a nézőket is újra meg újra, akik nem voltak különösebben oda a képregény-adaptációért. Mintha kiherélték volna a karaktereket és a történetet egyaránt: elgondolkodtató persze az is, hogy a másságnak mint különlegességnek, mint a másokban keltett félelem következményeinek a megmutatása, az ebből a másságból eredő személyes őrlődéseknek és tragédiáknak, konfliktusoknak és szövetségeknek a létrejötte kapcsán lehet-e még igazán újat mutatni: hogy a filmmel van baj, vagy azzal a korunkbeli gyakorlattal, hogy valami nagyon jó ötletből túl sokat akarnak profitálni a készítők. Valószínű az utóbbi: kezdeteknek éppen elég lett volna egy történet is, vagyis épphogy kijött volna belőle egy nagyon jó mozifilm, három helyett.
Lehet szeretni a harmadik részt is, a filmes világ, vagy a képregény-adaptációk sűrűsödő rengetegében még mindig élvezhetőbb, vagy szerethetőbb, mint sok más társa, de a korábbi X-Men filmek kontrasztjában bosszantóan leszerepelt.
Forgalmazó: InterCom
Az X-Man: Apoklipszis a Magyar Film Adatbázison
.
