A 15. Kolozsvári Filmfesztivál / TIFF
A TIFF hihetetlenül gazdag programmal, számtalan szekcióval várta az érdeklődőket, akik jöttek is szép számban: nagyon sok újságíró tudósított a ma már rangosnak számító eseményről.
Cristi Puiu: Sieranevada
A filmszakmában már évek óta román új hullámként emlegetik azt a kivételes jelenséget, aminek tulajdonképpen Cristi Puiu Lazarescu úr halála című filmjének bemutatása óta vagyunk tanúi. Már több mint tíz éve figyeljük irigykedő elismeréssel azt a „csodát”, ahogyan egymás után sorjáznak a sűrű társadalmi tartalmakat finom lélektani realizmussal és élményszerű képi világgal megjelenítő újabb és újabb remek román filmek: Cristian Mungiu, Corneliu Porumboiu, Radu Jude, Călin Peter Netzer munkái, hogy csak a legismertebb rendezőket említsem. Hogy mekkora presztízse van Európa-szerte a román filmnek, arra jó példa, hogy idén a cannes-i versenyprogramba két román alkotást is beválasztottak (Mungiu és Puiu filmjeit), míg az Un Certain Regard kategóriájában indult az első filmes Bogdan Mirică munkája, a Kutyák (Câini), és elnyerte a Fipresci díját.
Azt nem tudom megítélni, hogy a román film eme üstökösszerű felívelése a filmipar és az intézményrendszer egészére milyen hatással van, azt viszont tapasztalhattam, hogy a Kolozsváron immár 15. alkalommal megrendezett Transilvania International Film Festival (TIFF) elnevezésű nemzetközi filmfesztivált szinte húzzák magukkal a művészi sikerek. A TIFF hihetetlenül gazdag programmal, számtalan szekcióval várta az érdeklődőket, akik jöttek is szép számban: nagyon sok újságíró tudósított a ma már rangosnak számító eseményről.
A legnagyobb érdeklődés természetesen a fesztivál hosszú hagyományokra visszatekintő Román Napok ez évi vetítéseit övezte. A legfelfokozottabb várakozás pedig Cristi Puiu Sieranevada című új filmjének romániai – a TIFF-en tartott – ősbemutatóját előzte meg. Felemelő volt látni, hogy a filmszínházat zsúfolásig megtöltő közönség milyen lelkesedéssel fogadta már a vetítés előtt a stábot, a film után pedig hosszan tartó ovációban részeltette az alkotógárdát.
Amire a Sieranevada készítői minden tekintetben rá is szolgáltak. Cristi Puiu folytatja, sőt elég radikálisan továbbgondolja azt az ábrázolásmódot, amelyet a Lazarescu úr halálával elkezdett, s ami az új román filmek jó részére is jellemző. Azaz: a kortárs társadalmi valóság egy metszetének minuciózus pontosságú bemutatását, a bonyolult emberi kapcsolatok minidrámáinak árnyalt lélektani rajzolatát, az ábrázolt valóság feszült atmoszférájának megteremtését, ami sajátos szemszögek, beállítások és kameramozgások alkalmazásával jár. Ugyanakkor Puiu az eddigi megjelenítési módot két területen is szembetűnően radikalizálja. Az egyik az ábrázolás realista jellegének elmélyítése. Ez megmutatkozik az idő- és térkezelésben, illetve a vágástechnikában is. A film pár perc híján három óra hosszú, és nagyrészt egy lakásbelsőben játszódik, a játékidő kis elmozdulásokkal majdnem fedi a történésidőt. A családfő elhunyta utáni 40. napon gyűlik össze egy népes família halotti tort tartani. Puiu szándékosan teremt egyfajta klausztrofób atmoszférát, és ebbe a világba a beállítások, s a kamera pozicionálása révén „berántja” a nézőt is, s így eléri, hogy magunk is ott ténfergünk és feszengünk a szereplők között. A másik újítás a történetmesélés elbizonytalanítása. A film tele van vitákkal, fél- vagy negyedinformációkból összetákolt mendemondákkal, magánmitológiákkal, amelyek egymással perlekednek vagy éppen elsiklanak egymás mellett, de nem alkotnak egységes elbeszélést. Ez az adekvát módszer arra, hogy a filmben kibomoljék egy kibeszéletlen történelmi konfliktusoktól terhelt, ugyanakkor a modern világ információs áradata által „bekerített” társadalmi réteg képe. Egy család, és mégis megannyi széttartó meggyőződés, morális hit, világkép, összeegyeztethetetlen történelmi magyarázat.
S ami így leírva az eddigiekből nem következik: a Sieranevada páratlan keserű komédia, amin a külföldi néző is jókat derült, a hazai közönség pedig olykor a térdét csapkodva nevetett.
Bogdan Mirică: Kutyák (Câini)
A TIFF másik várva várt, a versenyben is szereplő román alkotása, a Kutyák sok szempontból más úton jár, mint az új hullám, megőrizve ugyanakkor annak legékesebb erényeit (a nyers, olykor brutális valóság élményszerű bemutatását, a lélektani ábrázolás hitelességét). Viszont a filmműfaj választása már eleve rendkívül szokatlan, ugyanis a Kutyák hamisítatlan western (annak jól ismert dramaturgiai kellékeivel), még ha kortárs környezetben játszódik is. Jó és rossz, közösség és egyén, a helyi „szokások” és a törvényesség küzdelmét látjuk kietlen tájban, vad, már-már embertelen viszonyok között. Bogdan Mirică kivételes intenzitással képes ábrázolni azt a feszültséget, ami a nyers erő által „szabályozott” világban önmagában is benne rejlik, s ami még tovább fokozódik a kívülről jött idegen érkeztével. A Kutyák teljesen megérdemelten nyerte el a fesztivál nagydíját.
A közönség díját viszont egy remek spanyol film, A nyitott ajtó (La Puerta Abierta), Marina Seresesky filmje kapta. A néhol Almodóvar nyomában haladó film egy nagyon emberi, megható történetet mesél el szórakoztató humorral fűszerezve.
A versenyfilmek közül megemlíteném még az Ahol az árnyék honol (De l’ombre il y a) címűt, elsősorban David D’Ingeo játéka miatt, aki meg is kapta a legjobb férfi alakítás díját.
Ha már a közönség preferenciájánál tartunk, nagyon nagy siker volt a fesztiválon személyes kedvencem, az Elveszve Münchenben (Ztraceni v Mnichově) című cseh filmszatíra, Petr Zelenka munkája, amely az Állatok címet viselő szekció versenyfilmje volt. Igazi „csehes” mű, a hajdani új hullámos groteszk stílus és látásmód redivivusa, hamisítatlan posztmodern pastiche-sal vegyítve, s némi politikatörténeti farce-szal megbolondítva: az eredmény egy pazar vígjáték. Zelenka egy film a filmben effektust alkalmazva készít mozit arról, hogy miként nem készül el a müncheni egyezmény 70. évfordulójának kalandos megünneplését témának választó film. Ráadásul ez a mű egyben vállalt tisztelgés Truffaut Amerikai éjszaka című filmje előtt: Petr Zelenka olykor egész jeleneteket idéz fel a francia moziból, máskor motívumokat vesz át belőle, de mindvégig utal Truffaut munkájára. Mindez egyfajta posztmodern újraírása az előd alkotásának, miközben a narratívát átszövi a cseh identitást és nemzeti önreflexiót alapjaiban befolyásoló müncheni egyezmény ironikus átértelmezése. Az utóbbi időkben alig láttam az Elveszve Münchenben című szatírához hasonlóan szórakoztató, és mégis elgondolkodtató filmet.
Gabriel Mascaro: Neon Bull
Külön érdekessége volt a fesztiválnak ez a bizonyos Állatok című szekció, melynek keretében olyan filmek vetélkedtek, amelyek valamilyen módon kötődtek az állatokhoz. Itt vetítették Laurie Anderson rendkívül izgalmas mozgóképre komponált „asszociációs folyamát”, az Egy kutya szíve (Heart of a Dog) című, igazi kísérleti filmet. Ebből a kategóriából került ki a Fipresci-díjas film is, a brazil–uruguayi–holland–spanyol kooprodukcióban készült Neon Bull című alkotás, Gabriel Mascaro rendezése, amely egy bikatenyésztéssel foglalkozó társaság életét, tagjainak egymáshoz való viszonyát mutatja be realista eszközökkel.
Magyar szempontból a legörvendetesebb esemény a már hagyományos Magyar nap, amelynek keretében az utóbbi idők honi filmjeit vetítették a fesztivál közönségének. Szerepelt a programban többek között a Saul fia, a Hajnali láz, a Liliom ösvény, az Anyám és más futóbolondok a családból, A szerdai gyerek, Az itt élő lelkek nagy része és számtalan rövidfilm is.
A legkevésbé lenne meglepő, ha a TIFF-et hamarosan a legrangosabb filmfesztiválok között emlegetnék.
