Escobar
Az utóbbi időben számos film foglalkozott a drogbáró személyiségével, leginkább megértő módon, többnyire pozitív szemszögből feltüntetve a személyét.
Penélope Cruz
Szinte mindenki tudja, ki volt Pablo Escobar, de még azt is, hogy Don Pablo, vagy ha tetszik, El Patrón teljes neve Pablo Emilio Escobar Gaviria. Legalábbis az utóbbi időben számos film foglalkozott a drogbáró személyiségével, leginkább megértő módon, többnyire pozitív szemszögből feltüntetve a személyét. Készült róla dokumentumfilm: Escobar, a kokainbáró (1999); több vele foglalkozó nagyjátékfilm, mint például a Betépve (2001) szintén Penélope Cruzzal (aki a mostani filmben is játszik), vagy a 2014-es Escobar, az elveszett éden, Benicio del Torróval a címszerepben, és Carlos Bardemmel egy mellékszerepben (aki testvére a jelenlegi filmben Escobart játszó Javier Bardemnek). De itt van még a Beépülve (2016), vagy a Barry Seal: A beszállító Tom Cruise-zal a főszerepben, mindjárt tavalyról. És ez mind mondhatni semmi, ahhoz képest, hogy a Netflix jóvoltából az első két évadban a legrészletesebben bontotta ki a témát a Narcos című sorozat, úgy, hogy mondhatni mindenkit levett a lábáról az Escobart hozó Wagner Moura játéka. A drogbáró jellegzetes arca így relikviákról, reklámtárgyakról, ha tetszik, plakátokról és pólókról mosolyog vissza.
Honnan ez az érdeklődés?… Talán mert a köznép mindig is érdeklődött az egyedi életutak, a szerény névtelenségből a hatalom csúcsára emelkedett figurák iránt. Ne feledjük, ha bekapcsoljuk a televíziót és körbeszörfölünk, azt láthatjuk, hogy még mindig Hitler a legnagyobb médiasztár. A semmiből jött Sztálin is hasonló érdeklődésre tesz szert, nem beszélvén arról, hogy a szovjet éra restaurációja során lassan megint ikonikus töltettel bír a fizimiskája. De a fejlett világ is mintha ismét egyre jobban vonzódna a karizmatikus és egyben autokrata vezetőtípushoz. A volt szocialista országok vezetőeszményeinek, valami furcsa „nosztalgia” folytán, ugyanúgy mindenütt látjuk a lenyomatát, mint Escobarét. Már nem csak a mostanság szintén számos filmes megemlékezést megért Che Guevara-mítosz utánnyomása történik, hanem Fidel, Mao, Sztálin, Tito után már Putyin, Kim Dzsongun, Trump, és ha például Bulgáriába vetődik az ember, még a magyar miniszterelnök fotója is ott virít egy csészén. Hiába, no, mostanság megint a politika lett a nép mákonya.
Ez az egyik vetület. Összehasonlíthatnánk persze ezeket az Escobar-történeteket akár A Keresztapával, bár Vito Corleone épp a drog ellen tett kijelentései miatt szenvedett élete végén vereséget. De ha már pólónyomat, az elmaszkírozott Marlon Brando Donján kívül ott van a másik hasonlóan fiktív gengszter-ikon, Tony Montana A sebhelyesarcúban – ez Al Pacino legendás szerepe. De bátran megemlíthetem akár itt a Gengszterkorzó című sorozatot, vagy hasonló témakörben a nagyon sikeres Maffiózókat is. Ezek kapcsán is kihagyhatatlan szál a szervezett bűnözés és a politika összefonódása. Na, valami ilyesmi történik a Pablo Escobar életét feldolgozó mozgóképes anyagokban, így a legutóbbiban is.
Bár a bolgár-brazíliai koprodukcióban készült alkotás eredeti címe nem is Escobar, hanem Loving Pablo. Ami azt ígérné, hogy az lesz az agyonfeldolgozott sztori újdonsága, hogy az most egy másik aspektusból kap megvilágítást. De ez hazugság. Szóval mondhatni eszükön voltak a forgalmazók, akik inkább a brandre alapozták a magyar cím megválasztását. Így azért mégiscsak jobban be lehet csalni a moziba a közönség gengszterfilmre éhes felét, mint azokat, akiket felajzana az, hogy ez egy szerelemi költemény. Mert, mint mondom, nem az.
Bár igaz, hogy a film alapjául szolgáló könyvet Virginia Vallejo akkori tévés személyiség írta meg, akinek, nem titok, hiszen a behatóbb filmes értelmezések foglalkoznak vele, viszonya volt a drogbáróval. Mégis, nem kapunk mást, mint ugyanazt a történetet, amit a profibb és műfajából fakadóan részletesebb Narcos stábja már ától zéig ki-és leforgatott. Mellesleg az egykori kolumbiai tévés könyvének eredeti címe így hangzik magyarra fordítva: Szerettem Pablót, gyűlöltem Escobart. A cím ugye már magába foglalja az ellentmondásos személyhez való ellentmondásos viszonyulást. De a filmben inkább a kapzsulás az, ami tetten érhető a nő részéről, és persze a helyzet elmérgesedésével majd ezt jobbára a rettegés érzete váltja fel. Szerelemről vagy gyűlöletről inkább csak a tág értelmezési horizont bevonásával tudunk beszélni. Ami a filmben meg van ragadva, az leginkább a butaság, vagy, ha tetszik, a felszínes hozzáállás. Mondjuk, nem vagyok meggyőződve arról, hogy ha Kolumbiára gondol az ember, egyből a cizelláltság jutna eszébe. Bár ne legyünk szigorúak, a mostani elnök példának okáért a béke 2016-os Nobel-díjasa.
Nem tudom, hogy mennyire ragaszkodtak a Vallejo által megírtakhoz, de meg kell hagyni, nem működött a színészek érzelmi vetülete. Penélope Cruz nem emlékeztetett szerelmes nőre, és Wagner Moura játéka után szerintem senki sem mond igent Javier Bardemre. Bardemnek sem a játéka, sem a maszkja nem sikerült tökéletesre. Egy-egy mosoly és az ezt váltó pitbulltekintet kevés utat engedett az autokrata vezető álarca mögött megbúvó szerelmes érzelgősségnek. Nem volt ilyen. Mint ahogy Penélope Cruz is inkább modellje volt itt pár divatcégnek. Nem mutatkozott másnak, csak jól öltözött ürességnek. Egyébként is egyedül a jótékony és politikai változásokat akaró Pablo felelhetett volna meg a nőnek, illetve a nő karrierjének. De még ezekben a jelenetekben is két szemétdomb tetején bóklászó idegent, vagy a választási ceremónián titokban szemező politikust és escortlányt voltak csak képesek megvalósítani. Peter Sarsgaardról is csak annyi jó mondható el, hogy észlelte és felvette ezt a középszerűséget. Bár a DEA-ügynök szerepében unatkozva még így is jobban belemelegedett néha a két főszereplőnél. Egyedül a feleséget játszó Julieth Restrepo volt olykor hihető, főleg, hogy abban a szerepben pont az egyszerűség a lényeg.
Végezetül persze jelzik, hogy Virginia Vallejo jegyzi a film alapjául szolgáló könyvet, annak ellenére is, hogy hozzápiszkáltak azért a történethez. Vallejo története némileg önmagában gyanús is lenne, mert a film egy jelentős részében Vallejo nincs is képben, és nem tűnik úgy, hogy Escobar lediktálta volna neki a kimaradt részleteket. Mellesleg Vallejo szerelme már csak azért is megkérdőjelezhető némiképp, mert Escobar halála után nem volt rest lefeküdni az ellenségnek, azaz nem sokkal a történtek után nem másnak, mint Gilberto Rodríguez Orejuelának, a Cali-kartell vezérének lett a szeretője. De semmi gond. Lehet, hogy majd arról is ír egy könyvet. Addig is még ott van Juan Pablo Escobarnak, El Patrón fiának a könyve, Apám, a drogbáró címmel. Még az is megérhet egy filmet.
Az Escobar a Magyar Filmadatbázison
