Én, Tonya
Craig Gillespie különleges, fekete humorba csomagolt életrajzi filmje nemcsak az Oscar-szezon egyik meglepetése, hanem Margot Robbie színészi játékának csúcspontja is.
Margot Robbie
Tonya Harding (Margot Robbie) bulvártörténete a kilencvenes évek amerikai médiaeseményeinek egyik legnagyobb port kavart sztorija volt. A tripla axelt elsőként megugró tehetséges fiatal műkorcsolyázó karrierje ragyogóan ívelt felfelé, amelyben a sportoló elszántsága mellett elvitathatatlan része volt a nem éppen finomkodó nevelési és edzői módszereket alkalmazó szabad szájú anyjának (Allison Janney). Aztán Tonya egy nap megismerkedett jövendőbeli férjével, Jeff Gillooly-val (Sebastian Stan), majd a legnagyobb riválisa elleni merénylet teljesen felforgatta életét. Tonya egyszeriben a legnagyobb közellenséggé vált, pedig lehet, hogy ő is csak egy áldozat volt: neveltetése és exférje áldozata.
A Steven Rogers által jegyzett szkript Harding és exférje interjúján alapul, melynek következtében a filmet két ellentétes szemszögből, két narrátor által ismerhetjük meg. A rendező nagyon jól kihasználva a helyzetet tökéletes vígjátékot alkotott, amit a meglepő zenehasználat és a közönséghez való kiszólások csak még egyedibbé tesznek. Ennek ellenére a mű alapvető hangvétele drámai, hiszen Tonya egyik rémes kapcsolatból rohan a másikba, majd a Nancy Karrigan elleni támadás miatt magánélete mellett a karrierje is romokban hever. Mindezt rendkívül szabadon, sok iróniával, fekete humorral és abszurd helyzettel operálva tárják elénk az alkotók, mivel nem a merénylet áll a dramaturgia középpontjában, hanem a színfalak mögött történtek. Nemcsak azt ismerjük meg, hogy Tonya hogyan élte meg az eseményeket, hanem az emberi oldalát is, a kettősséget a személyiségben: a 4 éves kora óta kényszerből keményen küzdő, de felnőttként folyton felelősséget hárító nőt.
A film nem menti fel Tonyát, nem is foglal állást, csupán megmutatja, hogy az éremnek mindig két oldala van. Margot Robbie az elcsúfítására szolgáló sminkje és frizurái ellenére is gyönyörű, nem igazán hasonlít az igazi Hardingra, azonban nem is ez, sokkal inkább a nosztalgiakeltés volt a készítők célja, ezért is lehet, hogy a kűrruhák például teljesen azonosak az eredetiekkel. Robbie méltán szerepel az Oscar-díjra jelölt női főszereplők között; 15-től 44 éves koráig testesíti meg Tonyát, akinek nem csak gesztusait, mozgását, akcentusát sajátította el tökéletesen, de korcsolyázni is megtanult: Harding 5 kűrjének előadása közben pedig sokszor beszélnie is kellett. A tripla axelekre nem volt idő, ezért az ugrásokat CGI-jal oldották meg, de többségében Margot-t látjuk a jégen. Leginkább emlékezetessé mégis az teszi színészi játékát, hogy remekül hozza az őrült white trash-t (egy bizonyos baseballütős snitt igazolja is, hogy nála jobb Harley Quinnt nem találhatott volna a DC), aki büszke saját magára, stílusára és soha, semmilyen körülmények között nem finomkodik. Azonban a beszólások mögött szintén ott a tragédia: a szépségnek kedvező sportág nem fogadja el; hiába tehetséges, ha rossz az ízlése és a háttere. Habár minden szereplő megállja a helyét, a karikaturisztikus karakterek pedig tökéletes bemutatják a proli világot, ahonnan Tonya is jött, Robbie mellett Allison Janney alakít igazán fenomenálisat.
Az Én, Tonya dokumentumfilmszerűségként és szatíraként egyszerre működik, miközben a sportfilmekre jellemző minőséget is hozza. Az eddigi életrajzi filmektől ironikus hangvételével elütő alkotás a megdöbbentő alakítások mellett az erőszakot abszurd módon elbagatellizáló karakterei, és az ellentétek által szolgáltatja a humor fő forrását. Tökéletesen ötvözi a komédiát és a történetet végig átszövő tragédiát, végleg kiléptetve Margot Robbie-t a szőke cicababák skatulyájából.
Az Én, Tonya a Magyar Film Adatbázison
