Ponyvaregény – Pulp Fiction
Kultfilm: megérdemli, hogy felturbózva ismét vetítsék – ma is olyan talányos sztorit kapsz, hogy kapkodhatod a fejed, miközben mosolyogsz a bajszod alá.
Vér-stukker-szex
Nagyot szólt akkor (1994-ben). Cannes-i nagydíj, meg sok egyéb babér – csakhogy most látom, hogy akkor alig értettem ezt a filmet, rémesnek találtam a sok vért, meg a jelenetek összevisszaságát. Ma, jókat röhögök – mert az eltelt húsz év alatt sokat tanultam vér-stukker-szex tananyagról, volt elég. Szóval: mikor ma nézem ezt a filmet, akkor e két bérgyilkos (Vincent és Jules, azaz John Travolta és Samuel L. Jackson) két balfaszként jön elém, mondhatnám Stan és Panként, hisz most azt látom, hogy majd mindent elkúrnak amihez nyúlnak – igaz közben sok fazont lelőnek, kvázi időtöltésből. És miközben furikáznak – vagy „munkába mennek”, vagy menekülnek” – csak McDonald kajákról meg kávéfajtákról tudnak beszélni, de olyan részletességgel, mintha nem akciófilmben lennének. (Tehetik, mert a film két és fél órás.) Egyébként ez is nagy dobás: Tarantino belassít ott, ahol a hollywoodi koncepció pörgősre veszi a figurát… A harmadik balfék (Butch: Bruce Willis) sem ússza meg a vihogó leértékelődést: bokszolóként a maffiafőnök lepénzeli, hogy feküdjön ki az ötödik menetben, de ő kiüti ellenfelét, aztán az elcsalt pénzdíjjal menekül, mert a rá fogadó alvilág halálra üldözi. Ez a menekülés road-movie betét (amiben viszi magával a némileg lökött nőcijét is), ugyancsak abszurd komédia. Bemenekül egy fegyverüzletbe, ahol az eladó bekényszeríti a pincébe, mert szadomazót akarnak vele játszani. Erről azonban kiderül, hogy csak az őt üldöző maffiafőnököt dobják análba. (Persze az üzletesek vérbe fagynak – mert ez egy mellékszál.)
John Travolta, Samuel L. Jackson
Mondom, annak idején nem vettem észre, hogy a film ennyire kétértelmű pontosabban hogy lényege az irónia, a műfaj tökéletes kifordítása, de olyan kétértelműen (voltaképp fedetten, alig észrevehetően) hogy a néző csak kapkodja csak a fejét. Majd megérti, mondja Tarantino, ha kimegy a moziból vagy másodszor megnézi a filmet. Vincent (Travolta) elviszi a főnök nőjét bulizni, de a csaj túlszívja magát kokszból és halálán van. Telefon, száguldás, haver (a díler) jön a fecskendővel, meg az ápolónői kézikönyvvel: két barom laikus valamit hallott zenélni, hogy az adrenalint a szívbe kell döfni, akkor feltámad az áldozat. A kapkodás szinte chaplini komoly-vad kabaré (hiszen azért egy élet a tét…) És – mit tesz isten – a nő feltámad. Abszurdban vagyunk… Jules, a másik bérgyilkos végig prédikálja a filmet egy bibliaidézettel – Ezékiel: 25:17 – kezdetben a leszámolás felvezetéseként, a film végén – mivel valamitől megért Isten ölébe – a tökéletes megbocsátásként idézi a szöveget (persze rosszul, mert a szent szöveg Isten bosszújáról szól… De ez is belefér az abszurd – véres – komédiába.)
A film (híres) formai újítása ma már közhely: nem lineáris a sztori, hanem az első jelenet félbeszakad, jön egy másik sztoriszál, időben persze máskor (a bérgyilkosok első kalandja), majd egy harmadik (a főnök csajának szórakoztatása), aztán megint egy kitérő jön, majd kezdünk visszafelé menni, mígnem a film végére oda jutunk, ahol a nyitó jelenet indul: a caféba. Itt egy szerelmes pár Bonny és Clyde-ot akar játszani… Az időrend kavarásán ma már túltesszük magunkat, mert Tarantinót utánzó filmek révén (lásd: Nolan Memento című 2000-es filmjét) hozzászoktunk, hogy amit látunk, az egy dominójáték, időrendbe kell össze rakni a darabokat – hát, ez nem mindig sikerül, de már van tréningünk.
Itt persze ravaszabb a játék. A film, mint novellafüzér „hivatalosan” (az IMDb adatbázisa szerint) – három sztoriból áll, Kovács András Bálint annak idején, ötöt számolt, én most hétnél tartottam a végére, szóval nemcsak a „novellák” időrendje van összekavarva, de az egyes novellákban vannak betét-történetek, aztán itt legyél okos, hol is vagy a sztoriban, mi hányadik és hogyan harap a kígyó a saját farkába a film végére. Ahol ugyanis visszatérünk a kiindulóponthoz. Akár azt is hiheted, minden meg van magyarázva. Pedig egy fenét. A két bérgyilkos leállítja a „Bonnie-Clyde” történetet – a kávézóban már mindenki halálra váltan fekszik a földön – ám Jules (a prédikátor) a fő rablónak elmeséli a bibliát, nekiadja a zsákmányt, sőt azt a bőröndöt is, amiért az egész bérgyilkolászás futott – és a két lúzer szépen kisétál a napfénybe. (Amihez persze az kell, hogy a történet során lelőtt Travolta itt feltámadjon, meg hogy a bérgyilkos/prédikátor megtérjen.
John Travolta, Uma Thurman
Külön kis Tarantino-trükk, hogy sose tudjuk meg, mi van abban a kofferban, amiért folyik ez az egész hajcihő, mármint a bérgyilkosok rohanása: látjuk, hogy kinyílik és belülről világit valami (arany?), de hogy valójában mi van benne, afelett játékosan elsiklik a kamera. Poén. És végül: Uma Thurman és Travolta mezítlábas táncőrülete – Little Richard Long Tall Sally zenéjére – soha nem fogod elfelejteni.
Híressé vált Tartantino játéka a véletlennel, mondanám, hogy filmjében a véletlen az igazi sztoriformáló elem. Bruce Willis (a bokszoló) épp megmenekül üldözője elől, mikor egy útkeresztezésben – véletlenül – elébe kerül ez a maffiafőnök, és kezdődik elölről (vagy folytatódik) a küzdelem. (Ennek a csatának az a vége, hogy a főnököt análba vágják.) A véletlenekbe meg be van építve a klotyó: Travolta a WC-én olvas, miközben a lakásban folyik a nagy leszámolás, a film végén ismét pisilnie kell, ezzel megússza a Bonnie&Clyde szerelmesek őrjöngésének elejét. Retyó mint az életet eldöntő véletlenek metaforája – telitalálat.
Tarantino beköszön a francia újhullám nagyjainak
Mert a valóságban is ilyen piti gikszereken bosszankodunk: a szerelőt várom, órák múlva érkezik, „valami közbejött”, a gorombáskodó pénztáros véletlenül 1000 helyett 10ezret üt a gépbe (gazdag leszek…). Életünk letagadott főtartója a véletlen – itt ennek paródiáját láthatjuk, de filozofikus tartalommal. A posztmodern narratívában ez már közhely – benne nincs is más, csak véletlenek halmaza – de akkor is a kontingencia-jelenség beépítése Tarantino nagy truvája. Mert a film annak logikája mentén halad, hogy „lehet így is, de lehetett volna másképp is” – ami színtiszta kontingencia. Itt persze Tarantino többször is beköszön a francia újhullám nagyjainak, ill. tőlük tanulja a filmcsinálás alapjait – így Godardra, Luc Bessonra (Nikita) támaszkodik. Innen startolva szakadt le a hollywoodi hagyományról.
És még: Travolta zseniális okostojást játszik, a film zenei betétei pedig teljesen átmentek a popvilágba és azon is túlra. Ilyen egy igazi kultfilm.
Ilyen egy igazi kultfilm
Érdemes újra megnézni a Ponyvaregényt. A nagy alkotások az idő múlásával „átalakulnak”, ma többet/mást látunk bennük, mint korábban, bemutatásuk idején – más művekkel is ez a helyzet. (Ezért okoz meglepetést a nagy regények újraolvasása…)
Számomra szomorúbb élmény volt, hogy rá kellett jönnöm, Tarantinónak ez a legjobb műve, későbbi alkotásai meg se közelítik ennek a filmnek friss cinizmusát és játékos nézőfroclizását.
Forgalmazó: Pannonia Entertainment
A Ponyvaregény a Magyar Film Adatbázison
