Gotti
Az elmúlt ötven év egyik legismertebb amerikai bűnözője először kerül a nagyvászonra. John Travolta minden igyekezete ellenére azonban a következő Nagymenők helyett egy tál száraz, feltét nélküli spagettit kapunk.
Valós életművet megfilmesíteni komoly kihívás. Élvezetesnek és filmszerűnek kell lennie, de nem válhat teljes fikcióvá, nem reprezentálhatja egyoldalúan szereplőjét, mégis alaposan meg kell válogatnia, mit mutat be játékideje alatt. Alkotókként pedig amellett, hogy azonosulnunk kell főszereplőnkkel, objektivitást is kell gyakorolnunk, hogy elkerüljük az elfogultság kelepcéjét. A Gotti esetében valószínűleg éppen ez volt a kritikus pont. A 104 perces film átfogó képet akart festeni a don pályafutásáról, ami már önmagában is elég kockázatos vállalkozás, a valódi merényletet azonban a választott elbeszélésmód jelentette a film számára.
A hosszú percekig tartó forgalmazói logóbemutató után John Gotti maga fogad bennünket, közvetlenül a kamerának címezve mondanivalóját. Megtudjuk, hogy az alvilági élet két módon zárulhat le, börtönnel vagy halállal, és hogy vele mindkettő megtörtént. A bevezetőt követően hirtelen a Gotti család otthonában találjuk magunkat, majd a néhány perces jelenet után egy élete utolsó szakaszában járó, börtönviselt apaként láthatjuk a maffiafőnököt, akihez felnőtt fia érkezett látogatóba. A kezdeti zavarodást sajnos a film később sem oldja fel, ez a nem lineáris stílus ugyanis a teljes alkotásra jellemző. Bár hasonló elbeszélésmóddal találkoztunk már olyan bűnfilmeknél, mint a Közönséges bűnözők, a Kutyaszorítóban, vagy a Mielőtt az ördög rádtalál, ezekben a struktúra lényeges dramaturgiai szerepet kap és a feszültségkeltés funkcióját tölti be. A Gotti esetében erről szó sincs. Se a megértéshez, se a feszültségkeltéshez nem járul hozzá a film narratív stílusa, de még csak a késleltetés eszközét sem használja fel, ami alapvető eleme a nem lineáris elbeszélésmódnak. Ahelyett, hogy egy koherens történetet próbálnának elmesélni, az alkotók Gotti negyvenéves pályafutásának legemlékezetesebb pillanatait szedték össze egy pakliba, majd gondosan megkeverték, nehogy a néző követni tudja a lapjárást. Ez a kártyatrükk azonban különösen balul sült el.
A Gotti semmiképpen sem nevezhető jól sikerült életrajzi filmnek, pedig szó sincs arról, hogy ne munkálkodtak volna gondos kezek a színfalak mögött. Travolta a filmet személyes szenvedélyprojektjének kezelte és mindent megmozgatott elkészülte érdekében. Többek közt az ő hatására csatlakoztak olyan nevek a filmhez, mint Stacy Keach (Nebraska), Pruitt Taylor Vince (Azonosság), vagy Kelly Preston, Travolta felesége, aki filmbéli hitvesét alakítja. A rendező, Kevin Conolly, aki leginkább a Törtetők című sorozatban alakított szerepéért lehet ismerős, John Gotti iránti rajongásával szintén misszióként tekintett az alkotásra, lelkesedésben így nem volt hiány. Mindez az odaadás pedig valóságos katasztrófához vezetett.
A projekt egyik legnagyobb pártfogója John Gotti fia, John Gotti Jr. volt, a cselekmény elsősorban az ő memoárjain alapul és apja mellett az ő karaktere kapja a legkiemeltebb figyelmet a filmben. Valahogy úgy tűnik, mintha a készítők leginkább azon igyekeztek volna, nehogy megsértsék alanyuk családját, ennek érdekében pedig hajlandóak voltak bármire. New York egyik legrettegettebb maffiafőnöke, akinek a nevéhez gyilkosságok, drogkereskedelem, megvesztegetés és egyéb csínyek fűződnek, a filmben a rendszer által meghurcolt simlis jótevőként jelenik meg. Többet láthatjuk szerető, gondoskodó családapa szerepében, mint bűnözőként, ráadásul ez a két világ teljesen esetleges módon kapcsolódik, így sokszor nehéz eldönteni, hogy vérszegény gengszterfilmet, vagy egy esetlen családi drámát látunk. Amikor épp nem romantizált életrajzi pillanatokat illusztrál, Conolly a maffiafilmek feneketlen kútjából húzza elő az olyan műfaji kliséket, mint a maffiatemetésen történő összeesküvés, az éttermi leszámolás, vagy a Nagymenőkből kiragadott popzenés montázsokra elkövetett gyilkosságok.
Valahogy azonban még ezeket az örök érvényű közhelyeket is tehetségesen elügyetlenkedi a film, többek közt fájdalmasan rosszul választott zenéivel. Az elmaradhatatlan olasz hegedűversenyek kortárs rapzenével keverednek, a film stílusához híven, teljesen indokolatlanul, zeneszerzőként ugyanis egy különösen érthetetlen indíttatástól vezérelve a nyári slágerek latin nagyiparosát, Pitbullt kérték fel. Minden alkalommal, mikor egy rapszám harsan fel, olyan érzése van a nézőnek, mintha a mellette ülő telefonja szólalna meg. És itt lehetne írni, hogy mindez kiránt az élményből, filmünket tekintve azonban ez a veszély szerencsére nem fenyegethet bennünket.
A Gotti film helyett leginkább egy John J. Gotti best-of válogatásra hasonlít, melynek készítői gondosan ügyeltek arra, hogy kihagyjanak minden olyan mozzanatot, ami rossz színben tüntetné fel a New York-i alvilág egykori mindenható uralkodóját. Ennél még egy közönséges bűnöző is jobbat érdemelne.
A Gotti a Magyar Filmadatbázison
