Bosszúállók: Végtelen háború
Hogyan csináljunk tökéletes képregényfilmet, ami a rajongók kiszolgálása mellett mindenkinek ritkán tapasztalt, maradandó élményt nyújt? A Russo testvérpár ismeri a titkos receptet: minden eddigi várakozásunkat felülmúlóan teljesítve megalkották a tökéletes képregényfilm mintapéldányát. Egy biztos: ez a végjáték nem vígjáték.
A Marvel Univerzum 10 év filmtermését zárja le a Bosszúállók 3., és a 2019-ben érkező 4. részével. Már a premier előtt jóval elindultak a találgatások, a szereplők túlélési esélyeinek latolgatásai, azonban a Végtelen háború minden jóslaton túltesz. A direktori székben a Russo testvérek foglaltak helyet, akiknek bátorságuk miatt sikerült az eddigi legmonumentálisabb és legjobb Marvel-filmet abszolválniuk.
A történet szerint a Bosszúállóknak és a Földnek egy minden korábbinál nagyobb fenyegetéssel kell szembenézniük, egy új veszedelemmel, mely a kozmikus árnyékból emelkedik ki, Thanosszal, akinek eltökélt célja, hogy megszerezze mind a hat végtelen követ, és ezzel korlátlan hatalomra tegyen szert. A Bosszúállók minden eddigi harca ehhez a pillanathoz vezetett – a Föld, és a létezés sorsa soha nem volt még annyira bizonytalan, mint most.
A paradigmaváltás már a film kezdetén is érezhető: olyan sötét és drámai kezdetet kapunk, amire még talán Zack Snyder is elismerően csettintene, azonban erre szükségünk is van, hogy felkészítsen minket a nagy csatára. Nehéz spoilermentesen írni a műről, viszont azt az alkotók sem titkolták, hogy a korábbiakkal ellentétben a Végtelen háborúban sok vér fog folyni, emiatt pedig a mű bővelkedni fog drámai pillanatokban is. Azonban azt senki sem gondolta, hogy – Taika Waititi remek, de a vígjáték műfajába sorolandó Thor: Ragnarökje után – ennyire komolyan veszik majd a felelősséget és olyan bátor fordulatokkal állnak majd elő, hogy valóban ez a finálé szól a legnagyobbat. A változtatások előnyére váltak az alkotásnak: az évek alatt megszokott, a szuperhősök felsorakoztatására és bemutatására hivatott sablonszerű humoros történetek komolyabb hangvételt kaptak: habár a poénok maradtak, jókor, jó helyen és arányban használják őket: tökéletes az egyensúly a drámai és a komikus jelenetek között.
A Bosszúállók 3. része közel 70 Marvel-karaktert vonultat fel, ezért jogos volt a félelem, hogy a film majd sokat markol, de keveset fog. Azonban a párhuzamos történetvezetés nagyon jól működik, és mindenki, aki feltűnik a színen, okkal teszi; szerencsére az alkotók nem tuszkoltak a műbe a dramaturgia szempontjából irreleváns karaktereket; abból a nagyjából 30 figurából, akinek egy-egy poén, hőstett vagy a csatában játszott fontosabb szerep jut, senkit sem érzünk feleslegesnek, ami ekkora gárda mozgatása esetében igazi bravúrnak számít. A Bosszúállók és a Galaxis őrzőinek találkozásából természetesen remek karakterpillanatok, a humor mellett kémiailag is olyan jól működő civódások születtek, mint amilyen a két Sherlock Holmes, vagyis – a mindkét csapatból kilógó – Doctor Strange és a Vasember szócsatái.
A film egyik legnagyobb erénye bevállalóssága mellett a főgonosza, Thanos. Az eddigi Marvel-antagonisták nagy részével ellentétben nem csak azért kívánja a fél univerzum pusztulását, mert „csak”: a rögeszméjévé vált radikális terve szerint pusztítással akarja a világot jobb hellyé tenni. Az MCU filmes történelmében talán először az ellenfél nemcsak azért gonosz, „mert gonosz”, hanem intelligens és karizmatikus, sőt célja és motivációja is alaposan kidolgozott és világos, karakterét pedig egy meglepő érzelmi szállal teszik árnyaltabbá. Habár senki sem kiemelten fontos szereplő, a show és ezáltal a főszerep is Thanosé, akinek néha már-már valóban a DC-re jellemző komorságot sugalló megtörtsége és szenvedése rendkívüli módon képes sajnálatot kelteni a nézőben. Thanos végre egy, a Marvel szuperhőseihez illő, komplex ellenfelet reprezentál.
A Végtelen háború a megszokottól eltérően néha komorabb, de végig esztétikus képi világgal operál; a látványorgia impozáns, a CGI a film előzetesében látottak ellenére szinte mindvégig hibátlan. Az üresjáratoktól mentes cselekmény és a kiváló karaktervezetés mellett az univerzum eddigi legfeszültebb akciójelenetei is az alkotók zseniális munkáját hangsúlyozzák. A 149 perces játékidő csak 90 percnek tűnik, ugyanis a dramaturgia átélhető, ráadásul finálé lévén tudjuk, hogy nem mindenki fogja a nagy összecsapást túlélni, ezért egy ponton túl a feszültség beleszögeli a nézőt a székbe, aki karfáját kapargatva izgul kedvenc karaktere életéért. A film zsenialitása azonban abban manifesztálódik leginkább, hogy nem csupán a rajongókat szolgálja ki, hanem olyan élményt képes minden nézőjének nyújtani, amihez foghatót évtizedeként jó, ha egyszer kapunk. Ugyanis nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a Russo testvérpár betartotta az ígéretét, miszerint a harc során elesettek száma minden eddiginél nagyobb lesz, ezzel pedig olyan érzelmi hullámvasútra ültette fel a publikumot, hogy az eddigi Marvel-mozikkal ellentétben elsősorban nem a stáblista után következő bónusz jelenetért maradt mindenki ülve.
Eleinte megdöbbentünk, hitetlenkedtünk, majd sajtóvetítésen ritkán látott jelenségként a többség maga elé révedt, és itt-ott hallani lehetett, ahogy páran kevésbé esztétikusan, de annál találóbban egy szóban fejezik ki megrendültségüket. Amikor a filmek terén (is) sokat látott és tapasztalt emberekből egy alkotás ilyen reakciót vált ki, akkor kalapot kell emelnünk és fejet hajtani, mert itt érhető tetten a mozi varázsa. A Russo-fivérek véghez vitték a lehetetlent: 2018-ban a magas ingerküszöbbel rendelkező közönséget is meghökkentő, ugyanakkor végtelenül szórakoztató, érzelmes és drámai művel, a Marvel szuperhőseihez méltóan zárták az elmúlt 10 évet. A Bosszúállók újabb fejezete olyan élményt nyújt, amilyet nemcsak ritkán kínál a mai filmpiac, de többnyire csak rendezőóriásoktól kaphatunk meg.
A Bosszúállók: Végtelen háború a Magyar Film Adatbázison
