Best of Coppola

A keresztapa – reloaded

Egykor a maffiában is voltak mitikus óriások. Működésük – halálos titok. Coppola beemelte históriájukat a high art szférájába. Remekmű, ha újraéled.

Al Pacino

A cím látszatra: understatement. Merthogy a Magánbeszélgetés (1974) című műve halálosan aktuális lett: a WikiLeaks, a Snowden-ügy, na és a Merkel telefonjának amcsi lehallgatása miatt. És kissé nagyképű, ha az Apokalipszis most (1979) című kultfilmjére gondolok. De azért talán mégis a The Godfather (Oscar: 1973.) a művészi csúcs. Klasszikus stíl, remekmű. Shakespeare-i terrénum – a tojásfejű is érti és a jónép is élvezi – akkor is, most is. High and low együtt. Most a három rész együtt megy a mozikban, de én jobbára csak elsőről akarok írni: a remekműről, a felejthetetlenről, arról, ami át is kúszott a közbeszédbe. A harmadik rész – már egy tök más film: szimpla gengsztersztori – zseniális utolsó negyedórával.

Al Pacino – negyven év után nekem most ő jött le igazán (akkor – valamikor ’80 táján: Marlon Brando volt a kedvencem) – most megdermeszt ez a penge, fiatal, blazírt arc, halált hozó tekintettel, pedig nem néz szigorúan. Csak jegesen. (Ja, elfelejtettem megjegyezni: az I. rész (1972) már rég benne van a művészeti kánonban, most arról írnék először. A II. rész (1974), szintén Oscar-díjas, 1975.) már gyengébb, a III. részről pedig csak con sordino. Felejtős.

Szóval: Al Pacino – ami igaztalanság. Tudom, hogy Marlon Brando, az első képsorokban, meg halálakor a csillagokat is lejátssza az égről. Annak idején, azt hiszem, hogy még az Utolsó tangó Párizsban hatása alatt, bolondultam érte. Most Al Pacinóra döbbenek rá, aki itt olyan, mint egy „nyitott borotva” (Büchner Woyzeckjétől kölcsönzöm a jelzőt). Csodálom. Hatása nem ereszt: a frász kerülgetett még álmomban is…

A klán főnökének kézcsók jár

A film. De hadd beszéljek már a filmről, az első részről, ami ennyi idő után olyan friss, mint egy ma készült, tökéletes retró (bocs a hasonlatért). Engem amúgy a gépezet működése érdekelt: a maffiózó központ, Brandónak, a klán főnökének kézcsók jár, a család zárt osztag, aki visszapofázik, csak ránéznek és az máris kussba megy. Igaz, a nőket verik, és aki nem paríroz, szépen kifekszik. (Ritkán hangosan.) A mai szemnek ez olyan megoldás, amin csak ámulok: a film, ami begyújtja a belső filmet, mert nem mond el mindent, sőt, nekem még annyi év és olvasás után is sok minden marad homályban.

A lassúság, mint ritmus. Francis Ford Coppola zseni időszámvetésében itt minden lassú tempóban folyik – aztán egy villanásra felgyorsul az idő (kés, lövés, fojtás stb.), majd a gépezet csendben/lassan forog tovább a tengelyén. (A bedolgozók, a szövetséges klánok, de a rendőrfőnökök, a szenátorok is tudják a dolgukat, nincs felhajtás: vannak, jönnek-mennek – igaz, néha véres lyuk támad a fejükön. (Korrupt állatok).

Mondom: a lassúság. Ez a maffiaszervezet üzlet, család, team munka – egy mindent tudó, irányító főnökkel. A küldönctől a szenátusig minden ki van építve, nincs felhajtás, zsarolás, zsebből, pláne nem számláról fizetség: vannak. Ez Vito Corleone építménye. Annyira, hogy a néző – még ma is – csapdába kerül: hisz ezek rendes, családszerető emberek, na, jó – beosztottjai keze véres, de ők simogatják a kis klambókat, „legyél a családoddal is” – inti Brando a fiát, „mert aki nincs velük, az nem férfi; és nagy tál pasta (meg vörösbor) mellett dumálgatnak. („Ebédnél nem beszélünk üzletről’ – mondja a forróvérű családtag. Vő: ezt a kedélyes zabálást a mai gyomorbajos munkaebédekkel…) Az egyik áruló testvért Al Pacino búcsúztatja – „látni sem akarlak” – de hozzáteszi: „csak nem fogom megölni a húgom férjét?”. Aztán hogy a kocsiban – ami vinné haza a szarházit – hogy mi történik, azt csak erős idegzetűek nézzék… Jó emberek és szép negyvenes-ötvenes évekbeli oldtimerek – mellékesen.

Emberi melegség, jéghideg kegyetlenség

A gépezet azért ketyeg olajozottan, mert ez „cég” – üzlet: nincs szenvedély, dühkitörés, hamarkodás – itt csak hideg racionalitás van, mint ma a high finance-ben. (Ahol az a szabály, hogy aki dőlni kezd, arra össztüzet kell adni…” A Corleone-klán szerencsejátékban, kurvák futtatásában, szállodaiparban dolgozik (a részleteket sose tudod meg: Mario Puzo (az író) és Francis Ford Coppola ilyenek). A terep – New York, a keleti és a nyugati part – fel van osztva. És zümmög a gépezet, (A film közepe táján jön egy balfasz, hogy majd ő újraossza a körzeteket. Jobb lett volna neki meg se születnie. (Itt jön a híres olaszvendéglős jelenet: stukker a retyóban, aztán két-két golyó a pasikba.)

Coppola zsenialitása: az emberi melegség és a jéghideg kegyetlenség ötvözete – nem az autók versenye, nem a stukkerek mutogatása a fontos (na, jó, olykor az is…), hanem a működés (a mára elavult) módszerének bemutatása: a segítőkészség („egyszer majd mi is kérünk valamit”– de a család kétszer nem kér semmit). És aki keresztbe tesz nekik, az egy gógyis megoldással költözik a másvilágra. (Az egyik „kollégát”, aki a bögyükbrn van, „véletlenül” feltartóztatják a sztráda egyik elhagyatott fizetőkapujánál, (a film közben andalít: csodás búzatáblák, kék ég és a nagy ász, Nino Rota feledhetetlen alapmotívuma: a film logója.). Aztán másfél kiló ólom kerül a fizetésre várakozóba. Senki se tudja ki-mi-hogyan is volt. Mi se.

A gépezet legfontosabb eleme a „füles”, a főnök – akár Brando, akár Al Pacino – minden ellene tervelt (hót-titkos) tervről tud. Sem szavuk, sem az arcuk nem árulja el, mit tudnak. Igen, a filmben az arcok külön játszanak. A kamera a fő arcokat „elemzi”: megáll egy mozdulatlan profilnál és vár, és mit tesz isten, a mozdulatlanság „megszólal” – persze a vizualitás titkos jelbeszédével. Ezt nem tudták utána csinálni, pedig a premier plánt már rég feltalálták, de a „mozgókép” mítosza elsöpörte a lényeget: az állóképarc mozgásának dialektikáját. Mert itt Coppola és Gordon Willis az arcelemzést szinte állóképben tapogatja le, azaz a mikrorezdülések szubliminális (észrevétlen) elemeit képes belevinni a néző fejébe, és ez a sztori, a figura, belső világ – sőt a kitalálni való lényege.

Na, még egyszer a fülesről: gondolj bele: még csak vonalas telefon volt, lehallgatás? Na és aztán. És mégis csak ritkán szivárgott ki valami. Bár mindenütt vannak árulók a társak, az ellenfelek, a konkurencia veszélyes bábjai között – ennek ellenére a füles pontos időben, ahhoz az egy fülhöz ér, akinek tudni kell róla. Másrészt a boss (Brando vagy Al Pacino) nem azonnal lép, lassú, olaszos „ráérek” módon – aztán a legváratlanabb pillanatban…

Szicíliai leánykérés. Semmi cicó

Karakterek. Fiatal koromban nem hittem a sokrétű jellemrajz filmes lehetőségében. És most tessék, itt van Brando kiismerhetetlen, sokrubrikás karaktere: kiismerhetetlen. Mikor átadja a „hatalmat” – nincs ünnepség, nem közli a „családdal” az új szitut – csak szomorú. Mert tudja, hogy az ő kora lejárt. És tényleg vége lett egy korszaknak: jön a koksz és vérfürdők ideje. Ez a jellemfeltárulás titokban megy, talán mikor a kertben az unokájával játszik, az öreges arc, a gesztusok lelassulása árulkodik az egykori hihetetlen karakterről: noteszában nem volt semmi felírva, minden a fejében volt, számok, nevek, jövőtervek, üzlettípusok, árulók és fülest-hordozók. És sohasem volt nála fegyver. Aztán itt, a kertben adja meg magát a végnek: arra akarok kilyukadni, hogy Coppolánál időben visszafelé derül ki egy-egy főhős karaktere: ez narratív technikájának zsenialitása, az analitikus jellemkifejlés. Elsőre sohasem tudod, ki micsodás, csak utólag kapcsolsz, mikor már késő.

Apróságok. Van a Corleone falu Szicíliában, és egy gyors kamerafahrt alkalmával az Olasz KP-s, vörös választási plakát villan, (ja, akkor még volt ilyen…). Aztán a falusi szépség: egy pillanatra találkoznak a szemek – és itt a végzetes, a nagy -, semmi cicó. Szicíliai leánykérés, a „tisztelet” rituális megadása a leendő apósnak, első séta – pár lépéssel mögöttük az asszonyok tömege, elöl rezesbanda – a csodálatos és groteszk tombolás.

És a dramaturgia: keresztelésnél a pap adja fel a kenetet – snitt: valakire rátörik az ajtót: lövés. „Ellenállsz a gonosznak?” – „Igen” – újabb lövés, újabb hulla terül eléd. Újabb kenet, újabb lövés – zenei ritmusban, a snittek pörgése rituális. Aztán éles vágás: a templom előtt vagyunk, a mosolygó család(tömeg) fényképezkedik. Na, erre a kontrapunkt-ritmusra varrjál gombot.

Sorolom a többit: talány az is, miképp kerülte ki a füles az itt rejtőző Michaelt, hogy nem tudta meg, hogy árulás készül? (Ma se tudom, kik-hogyan preparálták, de lehet, hogy nem figyeltem eléggé: elvitt a dramaturgia sodrása.) Brando temetését először magasból, a fekete kocsik soraként látjuk, mindenki itt van: nem titkos találka ez – Public event. Szerelmes séta, vita Al Pacino és menyasszonya (Diana Keaton) között: „kinek kezében van nagyobb hatalom: egy szenátornak vagy egy Keresztapának? – kérdi játékosan a lány. A válasz levegőben marad. (Naná…) És a végén: Al felesége döbbent tanúja lesz a hugica hisztis beolvasásának, sorolja a klán bűnlajstromát. Keaton kővé meredve hallgatja a listát, aztán megkérdi férjét: „mondd, ez mind igaz?’ Al Pacino rezzenéstelenül: „Nem igaz.” Csak így lazán – se mosoly, se felkiáltójel, csak fahang. Nos, így kell a valóságból látszatot csinálni. Azt, ami a film egyik hivatása (kivéve a doksi filmet, meg Coppolát, akinél ez a teljes fim kulcsjelenete. Nincs kiemelve, hagyja, hogy így reagáld le. Így, ilyen csendben ér véget a remekmű: finito la musica, passato la festa – mondanák a családban. Nem kell mondaniok. Beléd vág.

„Nyitott borotva”

Keresztapa II. A csúcs fölé, immár légüres térbe ugrani: veszélyes. Ez lett a II. rész sorsa is. Bár feltűnik Robert De Niro is, utcagyerek, aztán szmokingos gyilkos, zseniális a nyisszantással. Időben nagyot ugrottunk: háború után vagyunk, indul egy szenátusi vizsgálat a maffia ellen, Al Pacinónak sikerül a nyakát kihúznia. …De a feleség (Kay: Diana Keaton) elmegy: autonóm nő, nem bírja tovább ezt a véres életet. (Hogy mit látott és mit nem bírt, azt nem tudod. A nőket ugyanis kizárták az üzletből (értsd halálos business-ből). Macsó világ – máig így maradt, minden politically correct szlogen ellenére.

Itt, ebben a szakításban találkoztam ismét Al Pacino jeges pillantásával. „Michael – értsd meg, vége!” – mondja a feleség. Al ránéz. A tekintet fénye kialudt, csak a jég és közöny maradt benne. Ez a pillantás nem a nőt öli meg, itt egy újabb Coppola-kód következik: csönd lesz, a nő becsukja az ajtót, Al cigóval a kezében, egyedül ül a kiürült társalgóban. Tekintete üveges, csillanása kihunyó sugárrá vált, ami önmagát fúrta át. Ez az egyedüllét, a végső leépülés jelenete. (Körötte – most, vagy pár minutummal később -, többen is öngyilkosok lesznek.)

Ennek a jelenetnek van egy kegyetlen filmes felvezetése. A veszekedés előtt az üzlet tagjai között az utolsó ellenségről esik szó, Al Pacino odaveti a Consiglierének (Tom Hagen: Robert Duvall): „menj, ölesd meg!” A Consigliere hápog, Pacino halkan kioktatja: „ne dumálj itt össze-vissza, te is tudod, hogy apánktól azt tanultuk, mindenkit meg lehet gyilkolni, érted, mindenkit – bárhol, bármikor.” Itt derül ki, hogy Michaelt már elöntötte a paranoia. Ami ebben a „szakmában” off limit.

Al Pacino abszolút sztár, de Gordon Willis fotói és a látványtervező (ez is ász: Dean Tavoularis) nélkül csak egy vadállat-szemű, alacsony, önveszélyes lúzert látnál. Itt nem ez jön le neked: a rendező és az operatőr Pacino szeméből, arcából építi fel a totális összeomlást. A Corleone-birodalom folytathatná, de nincs tovább: ami volt, az most vadállatok tanyájaként omlik össze. Valahol a Tahoe tónál (fenn, Sierra Nevadában). Mert az új Godfatherből elszállt a spiritusz. (Gondold meg: egy sziciliai FÉRFI, akit egy nő kicsinál… Rosszabb, mint egy jégbehűtött ‘44-as skuló.

Itt véget ér a film, úgy értem, az első és második rész képi-narratív világa. Mégis, van itt még egy nézőtéri poén: itt derül ki nekem-neked Marlon Brando nagysága: mi volt hatalma titka, mitől volt a legnagyobb Keresztapa? Mikor a vásznon volt, alig csinál valamit. Csak ott volt. Nem játszott, csak jelen volt. Ameddig volt, ő volt a legnagyobb, majdnem szeretni való tömeggyilkos. (Hm…)

Coppola sokat vacakolt ezzel a második filmmel, időjáték, közbeszúrt flash-backek, keresztvágások. Nekem valami nem stimmel az egészben. Szerencsére Coppolának egyetlen biztos támpontja maradt: az arc – Al Pacino zombivá merevedett arca két holtra fagyott szemmel. Ahogy néz, a semmibe.

Tökéletes vég.

A főszereplők Coppolával

Amennyire benne voltam az I. részben (Corleone haláláig), annyira kidobott magából a II. rész. Ami minőségében gyengébb, de negatív katarzisával, igazi nagy filmtalálmány. Nem Al Pacino marad egyedül, hanem a néző. Hősét halvajárásra ítélte a filmsors. Negatív katarzis.

Vagy, hogy hogy is kell ezt mondani.

A Lake Tahoe-nál, a gyönyörű, téli tájban, és Nino Rota alaptémájával lett vége Coppola zseniális eposzának. Nagy ötlet volt ez reloaded game – bár a vége nem passzol a csúcsélményhez. Egye fene, a remekmű – a Godfather első része – tán még ezt is elviszi.

Harmadik rész: ez egy „másik” film.

Ezért nem tudok a Keresztapa III-ról (az 1990-es „nem kellett volna” műről) beszélni. Már a zene is lehangol – Nino Rota már rég elszállt az egekbe, így aztán nincs aki megadja a képtér alaptónusát. (Carmine Coppola és John Bettis ennyit tudnak.) Ez a darab már a későbbiek szokvány gengszterfilmje, sztoriként dilettáns pénzügyi bohóckodással. (Bár lógott már a Banco Ambrosiano – Vatikán bankjának – főnöke londoni Blackfriars Bridge-ről, és I. János Pál pápát tán tényleg megölték (máig rejtély). De akkor is, az a kavarás, ami itt látható – alig pár évvel a pénzügyi világégés előtt: naiv baromság. Al Pacino spilázik, de gyenge, Andy Garcia (az utód, Vincent Mancini), szép és dinamikus fiú, de hol túl, hol alul muzsikál. Diana Keaton viszont itt csillan fel teljes pompájában: ember a szokványban. Az operaházi Parasztbecsület párhuzamjátéka – a színpadi és nézőtéri gyilkosság/halál taktusra váltogatva – kopott ötlet. Pláne, hogy a végső leszámolást Michael Corleonéval többször is „majdnemre” futtatják.

Záró szekvencia: villanásnyi csúcs. Egy csontsovány kutya a tök üres, porfútta szicíliai udvaron, a székről lefordult Al Pacino mellett – ez mégiscsak egy nagy művész kézjegye,

De úgy az egész: a közhely győzelme. Felejtős.