Batman Superman ellen – Az igazság hajnala
A szuperhősöket nem azért szeretjük, mert tökéletesek. És ha már megváltják a világot, ne úgy tegyék, hogy Krisztus jusson róla az eszünkbe.
Ben Affleck lesz az új Batman?
Ben Affleck lesz az új Batman? Isten irgalmazzon ennek a köpönyegforgatónak – aki Daredevil vörös csuhája után most a gotthami feketére esküszik fel –, én biztos nem fogok. Ezen fog elvérezni az egész. De aztán csak eljött Az igazság hajnalának premierje, ami kifelé és befelé egyaránt arról (is) tanúskodik, mennyire alaptalan és végzetes lehet a sok előítélet, köztük az én biztos bizalmatlanságom egy alakítás és teljes bizalmam egy film iránt.
Egy ideje attól hangos a sajtó, hogy milyen botrányosan rossz az új Superman-Batman film. Valami tényleg nagyon nem kóser itt. A megoldás kulcsa abban rejlik, hogy ez a film nem bír el két hőst, nem tud összerakni belőlük egy kerek történetet. Míg más adaptációkban tucatnyi egymástól erősen eltérő szuperhős történetét sikerült hatásosan, harmonikusan összezsúfolni (Bosszúállók, X-men sorozatok), addig ebben az esetben totálisan félresikerül az összeboronálás ugrasztás. A két szereplő közötti ellentét a filmes megvalósulás szintjén nem kelt vagy tart fenn feszültséget, Batman és Superman világa, gondolkodásmódja, életvitele egymás mellé állítva itt nem ellenpontozza egymást, hanem zavarossá lesz, logikátlanságokat és következetlenségeket szül. A két külön világ gyakorlatilag kioltja, semlegesíti egymást, amikor pedig az egyre élesedő konfliktust felváltja az együttműködés a sztori szerint, csak úgy lesz erre képes, hogy az Acélemberben „megszülető” új Superman karakterét a film közepén maga a teremtője „nyírja ki”.
A készítők ugyanis esendő emberből szinte minden átmenet nélkül újra feddhetetlen Istent csinálnak belőle, így ő a film első felének tükrében végérvényesen nevetségessé és hiteltelenné válik, amire a történet zárása még képes lesz rátenni egy lapáttal. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy mindkét „szál” értékelhetetlen lenne. Ne legyünk igazságtalanok, az Igazság hajnalával, ha a film egy idő után nézhetetlenné lesz is, mi szálazzuk szét a két hős jeleneteit: hiszen az egyik nagyon méltatlanul nyomja rá a másikra a bélyegét. A glóriától fényes mégis szerencsétlenkedő és szerelmes Superman karaktere és története borzalmas, fájóan közhelyes, patetikus, giccses és következetlen, s míg a sztori szerint végül „mennybe megy”, addig valójában magával rántja a lehetőségekkel teli új Denevérembert a Pokol mélyére.
Valami nagyon nem kóser
Mert az új Batman profi és a körülötte kibontakozó világ tulajdonképpen egész korrekt. Ízlés dolga, de szerintem egész érdekes ez az öregedő, darabos, depressziós, mizantróp, némi szadista hajlamokat mutató denevérember, aki egyre gyakrabban néz a pohár fenekére, és az őrület jeleit mutatja. Még ha jóval kevesebb is benne a lélek, még ha vértelenebb is, mint a Nolan-féle változat, azért mégiscsak megállja a helyét. Ben Afflecknek jól áll ez a szerep, az ő meggyőző alakítása lesz tulajdonképpen a film legnagyobb erénye.
A Batman köré kiépített sötét tónusú, Christopher Nolanénál jóval sivárabb, lepusztultabb képi világ, arra csak látszólag hajazó, tulajdonképpen egész eltérő, egyedi atmoszféra hatása, és az álombéli jelenetek is – még ha kicsit néha túlzásba is estek a készítők – különlegesek, s talán még soha nem volt ilyen telitalálat a Bruce-t gyermekkorában ért trauma filmvásznon. A látványos és izgalmas akciójelenetekben nincs hiány, és ez alapvetően szintén elsősorban a Batman-szál erénye, nem beszélve az újragondolt, rusztikusabb jelmezről és batmobilból, ami pazarul működik. Affleck oldalán a mellékszereplők is bravúrosak: remek párost alkotnak a csípős nyelvű Jeremy Ironssal, tulajdonképp a film összes értékelhető monológja és poénja kettejük közös fellépéséhez köthető.
De a párbeszédek jelentős része silány és lapos, csupa tartalmatlan túlcsordult érzékenység, érzelmesség. Nem várunk hibátlan megfogalmazást vagy mélyen szántó gondolatokat, de kevesebb közhelyet és tartalmatlan megnyilvánulást, vagy ellensúlyozásként egy nagy adag öniróniát és fekete humort igen. A pocsék párbeszédeket a DC-Marvel univerzuma azzal váltja ki mindig, hogy olyan mennyiségű szarkazmussal és öniróniával él, ami uralja a nyelvet. Persze ez egy más világ. Batman vagy Superman figurájának nem áll jól a locsifecsi Humorherold szerepjáték. Itt mégis lyukat beszélnek ők is a hasunkba, miközben rettentően komolyan veszik magukat.
Superman története borzalmas, fájóan közhelyes, patetikus, giccses
A sztori kivitelezése darabos, vérszegény és nem következetes. A történetnek nincs íve, a rendezői koncepció bátorsága megtörik félúton, ami végleg eldönti az alkotás sorsát. Mert mostanában úgy tűnik, akkor érnek el nálunk sikereket a képregényadaptációk, ha a szuperhősök az őrület határán egyensúlyozva vérben gázolnak, megkerülik és megszegik a törvényt, miközben rohadtul gyötrődnek, hogy ezen belül meddig feszítsék a húrt, esetleg stand up-olni még jobban tudnak, mint harcolni (Vasember, Deadpool), és két világválság között magukon röhögnek a legjobban. Mennyivel szerethetőbb és hitelesebb földönkívüli és félisten létére a hirtelen haragú, veszélyesen ostoba Thor alakja, mint a kriptoni idegené?
Superman a történet elején épp attól lesz még fogyasztható, hogy ki van hangsúlyozva, hogy benne is ott van az öntörvényűségre, önbíráskodásra való hajlam, mert Zod tábornok inváziókísérletekor és a szeretett nő megmentésekor épp úgy gondolkodik, mint Batman a veszélyes és titkos fegyver kézre kerítésének ügyében: a cél szentesíti az eszközt! A gotthami igazságosztóval szemben azonban Az acélemberben még ölni is kész Superman esetében ködbe vésznek az esetleges hiányosságai, felszámolódik a lehetősége annak, hogy benne is lakozik valamiféle sötétség. Batman és Superman úgy tud együttműködni, hogy az összeborulás érdekében kettejük között az a közös számoltatik fel, ami igazán izgalmas lenne itt. S a Superman iránt fokozott áhítatot és tiszteletet érző Batman, aki megfogadja, hogy a kvázi immár Mesterének tekintett kriptoni nevében összegyűjti a rejtőzködő hősöket, végső monológjában kissé megfakul. A véresen komolyra tervezett üzenet valójában nagyon üressé lesz, ahogy a film közepén a nagy dilemmát felváltja egy gigászi közhely. Így azon teológiai síkra emelt tétel helyett, hogy aki korlátlan hatalommal rendelkezik, az nem lehet tökéletesen feddhetetlen és jó, azon szomorú teológiai általános igazság nyer tért a filmben, hogy az emberek félreismerik a Megváltót és méltatlanul bánnak földre szállt Isteneikkel. Igen, de itt úgy lesz Isten egy szuperhősből, hogy az nem áll jól neki. A szuperhősöket nem azért szeretjük, mert tökéletesek. És ha már megváltják a világot, ne úgy tegyék, hogy Krisztus jusson róla eszünkbe, mert ebben a közegben ez nem lehet így hiteles.
A nagy dilemmát felváltja a gigászi közhely
Ha szeretni a másik hőst sem lehet, de az örökké fáradt, hallucináló és őszülő milliárdos, aki denevérbélyeget süt éjjelente a bűnösök bőrébe, és foglyul akar ejteni egy idegen Istent, aki maga is csupa előítélet, arrogancia és rettegés, az ebben az univerzumban sokkal izgalmasabb.
A fény nem áll jól most a sötétségnek.
Két dudás nem fér meg egy csárdában.
Forgalmazó: InterCom
A Batman Superman ellen a Magyar Film Adatbázison
