A valóság legrondább arca

|

Spotlight / Oscar 2016

Egy játékfilm, amely felgöngyölíti az egyház legmocskosabb bűneit. Egy játékfilm, amely a valósággal szembesít. Egy játékfilm, amely után másként nézed a világot.

Oscar 2016: a Spotlight a legjobb film

S_07041.CR2

„Fontos megérteni, hogy ez nem csak testi, hanem lelki erőszak is. És ha ezt egy pap teszi magukkal, azzal elrabolja a hitüket is.”
„…megjelent nálunk és olyan volt, mintha maga az isten jelent volna meg.”
„Ő egy pap, én meg egy gyerek, hát, elmentem vele.”
„Életemben először mondta nekem valaki, hogy nem baj, hogy meleg vagyok.”
„Ha egy egész falu kell, hogy egy gyerek felnőjön, akkor egy egész falu kell, hogy megerőszakolják.”
„A kutatásaim alapján jól definiálható pszichiátriai jelenségnek nevezném.”
„Becslésem szerint hat százalékuk folytat kiskorúakkal viszonyt.”
„Az egyház úgy befolyásolja a rendszert, hogy ezeknek a fickóknak ne kelljen bíróság elé állniuk.”
„Senki se akar lecsukni egy papot.”
(részletek a filmből)

Képzeljünk el egy játékfilmet, amely gondosan megválogatott hollywoodi eszközökkel eljátssza a valóságot. Mit eljátssza. Durván belelök a valóságba. Egy filmet, amelyben nem az a lényeg, hogy hitelesek-e a színészek (hitelesek!), hogy jól játszanak-e a fölvonultatott világsztárok, nevezetesen Michael Keaton és Rachel McAdams (jól), hogy ütős-e a zene (ütős), hogy fölkavaróak-e a vágások (azok). Ez csak az alap. A lényeg az, hogy a szép lassan kibontakozó oknyomozás jó két órája alatt mit tudunk meg a minket körülvevő gyomorforgató valóságról.

Képzeljünk el egy filmet, amelyben a művészet helyét – a művészet segítségével, persze – átveszik a tények. A valóság tényei. Egy filmet, amely túllépi önnön határait.

Egy játékfilmet, amely mint játékfilm fölszámolja önmagát.

2001. A Boston Global szerkesztősége. A katolikus Boston tekintélyes lapjának újonnan kinevezett főszerkesztője azzal bízza meg a lap oknyomozó csapatát, a Spotlight-teamet, hogy járjanak utána John J. Geoghan, a katolikus egyházmegye egyik tekintélyes lelkésze elleni gyerekmolesztálási vádaknak. A szálak messze vezetnek. S bár a romba dőlt New York-i ikertornyok dübörgésének zaja némileg elnyomja a hatást, a csapat által kiderített súlyos információk mögött rejlő tömeges tragédiákba az egész világ beleremeg. S ha akkor nem tette, talán most van rá esélye.

Mert a Spothlight után másként nézel a világra.

Forgatókönyvíróként és rendezőként az a Tom McCarthy jegyzi a művet, aki eredendően ugyan színész, de nem ez az első ilyen jellegű munkája. (Ő írta és rendezte például A cipőbűvölő című 2014-ben bemutatott mozit.) Ám a Spotlight sikeréhez nagyobb bátorság kellett. A felelősségteljes téma és a jó könyv mellett még az is, hogy szembehelyezkedjen a hollywoodi filmipar néhány jól bevált mutatványával. Puritán legyen, letisztultan valóságszerű, látványos képek helyett látványos tényekkel szögezzen a székhez. S nem utolsósorban, hogy leszámoljon azzal a fajta reflektált színjátszással, amely a filmbéli karaktert alárendeli az őt játszó színésznek. (Mikor a vásznon elsőrendűen nem az adott figura jelenik meg, hanem XY Oscar-díjas, ilyen-olyan világsztár, aki – ha már arra járt – eljátssza nekünk az adott figurát. Ilyen az A kategóriás blockbuster hollywoodi mozik jó része.) Tom McCarthy írói, rendezői bátorsága, ellentétben azokkal a nagy tehetségekkel, akiket Hollywoodnak sikerült kiherélnie, úgy tűnik meg is hozza a gyümölcsét. Az amerikai kritikusok társasága 2015-ben a legjobb filmnek választotta, s ha minden igaz, maga Hollywood is elismeri. (A legjobb film, a legjobb rendező, a legjobb férfi mellékszereplő, a legjobb női mellékszereplő, a legjobb eredeti forgatókönyv és a legjobb vágás kategóriában jelölték Oscarra.)

Tom McCarthy filmje fikció.

Spotlight_D3_422.DNG

Az amerikai kritikusok társasága 2015-ben a legjobb filmnek választotta         Rachel McAdams

Valós eseményeket földolgozó játékfilm. Valójában azonban nem műfajkompatibilis. Annál sokkal egyedibb. Olyan mintha homogén egésszé gyúrná a hollywoodi játékfilm, a hollywoodi sztárvilág, a szárazon sistergő dokumentarizmus s az újabban divatos fikciós dokuk (benne a névtelen statiszták) legkifinomultabb filmes eszközeit és így mesélne azokról a közösségi szinten dúló folyamatokról, amelyek alattomosan teszik tönkre emberek tömegeinek életét, ássák alá a társadalmi létezés alappilléreit. Katolikus egyházon innen és túl.

És sok másról is mesél.

A média működéséről (eldugjuk egy kis példányszámú lapunkban azt, amiből nem akarunk nagy balhét, de mégiscsak erkölcsi kötelességünk az olvasók elé tárni), a kollektív felelősségről (az emberek többsége elfordul azoktól, akik föllépnek a bűnösök ellen, és inkább megveti az áldozatokat, mintsem saját komfortzónáját elhagyva segítsen nekik), a gyerekek ellen elkövetett bűnök pszichés hátteréről (a molesztálások nem kizárólag homoszexuális indíttatásúak, kislányokat is megerőszakolnak), az elkövetők aljas gyávaságáról (az áldozatok között azért több a kisfiú, mert ők jobban szégyellik, ami történt velük, így jó eséllyel hallgatnak róla).

És mindezen túl a létezésnek arról a lelkiismeretlenségéről, amely a mélyen átmanipulált emberi közösségekben maga a modus vivendi.

„Mark Keane tizennégy éves volt, amikor a bostoni gyermekklub öltözőjében egy mezítelen férfi megerőszakolta. A tinédzser fiúban másodszor akkor omlott össze a világ, amikor pár nappal később viszontlátta támadóját, aki ezúttal reverendát viselt. A férfi John J. Geoghan, a bostoni katolikus egyházmegye egyik plébániájának lelkésze volt.”

Minden eset tragikus. Ezt erősíti meg, tudatosítja bennünk a fölkutatott áldozatok riadt tekintete, akik felnőttként is magukban őrzik a szégyent. A szégyent, amelyet nem nekik kéne érezni. De nem csupán velük szembesülünk, hanem azzal a ténnyel is, hogy Bernard Law, Boston érseke jól ismerte papjai cselekedeteit, mégsem tett ellenük feljelentést. Egy időre betegállományba küldte vagy éppen egyik parókiáról a másikra helyezte bűnbe esett papjait.

S_07827.CR2

Az oknyomozó újságírás nem először rengette meg Amerikát

Az oknyomozó újságírás már nem először rengette meg Amerikát s vele a világot. A Boston Global cikksorozatát Pulitzer-díjjal is elismerték. Ami a filmet illeti, talán a legtisztességesebb munka, amit Hollywood valaha létrehozott.

S akkor a filmen túl…

A Boston Global kirobbantotta botrány után tömegesen derült fény további esetekre. Philadelphiában például harmincöt papról bizonyosodott be, hogy az elmúlt fél évszázad során folyamatosan molesztáltak kiskorúakat.

2015. szeptember 26-án a philadelphiai látogatása során tartott beszédében a szentatya kiemelte a katolikus iskolák szerepét, mely a gyerekeket nemcsak írás-olvasásra, hanem Isten és a felebarát szeretetére is megtanították, hogy az Egyesült Államok társadalmának jó polgárai legyenek.

Ami Bostont illeti, a bostoni érsekség 249 papját vádolták meg nemi erőszakkal.

A bírósági dokumentumok tanúsága szerint a bostoni katolikus egyházmegye legalább 70 pap esetében rendezte fű alatt a fajtalankodással kapcsolatos vádakat.

A katolikus egyház az évek során mintegy tízmillió dollárt fizetett ki a bántalmazott gyermekek családjainak „kiengesztelésére”.

A kilenc évig terjedő börtönbüntetésre ítélt John J. Geoghant, aki harmincéves pályafutása során több mint százharminc kiskorú fiút molesztált, 2003-ban egy rabtársa megfojtotta a börtönben.

Az esetet követő nyilatkozatok szerint az áldozatok hozzátartozói jobban szerették volna, ha kitölti a rá rótt büntetést.

 Forgalmazó: InterCom

A Spotlight a Magyar Film Adatbázison

CÍMKÉK: