A meleg szerelem, ami átlagosságával tör tabukat

|

Kszi, Simon

Csak a szokásos tiniromkomos szívsajdítás zajlik a vásznon, de ennek most filmtörténeti a jelentősége: a Kszi, Simon az első hollywoodi kamaszfilm, ami mélységében foglalkozik egy meleg srác coming outjával.

A Kszi, Simonban épp az az eredeti, hogy semmi eredeti nincs benne. Azt játssza újra, amit már számtalanszor láttunk az amerikai tinédzserromantikában, csak épp egy meleg sráccal a főszerepben. Ez benne az újdonság: a homoszexuális fiú, aki eddig csak a főhős legjobb barátja, vagy a suli gúnytáblája lehetett, most saját filmet kap, és végigélheti az összes szívmelengetőnek szánt közhelyet, amit az amerikai kamaszok végig szoktak. Simon átlagos srác, ugyanolyan, mint bárki más, hangoztatja lépten-nyomon, csak van egy titka. Persze, nem ránk, hétköznapi emberekre, hanem a hollywoodi szobatársaira hasonlít: azokra a felső-középosztálybeli, liberális és szeretetteljes légkörben nevelkedett kamaszokra, akikről az amerikai filmek többsége szól. Édesanyja pszichológus, aki a patriarchátust kikezdő transzparenst farigcsál otthon; apja egy érzelmes melák, aki mindenben rá támaszkodik; húga pedig egy cuki, jófej kislány, aki szakácsnak készül. Barátai Benetton-reklámot is forgathatnának, olyan sokszínűek, mosolygósak, megértőek.

Könnyű mindezt álomgyári túlzásnak látni és láttatni, pedig van benne ráció: a Kszi, Simon ugyanis arról szól, hogy a coming out mindenképpen stresszes folyamat, ami a legjobban szituáltakat is ugyanúgy megviselheti. Mert lehet, hogy a szüleid elfogadóak, de az ártatlanul elsütött melegpoénjaik attól még elbizonytalaníthatnak, hogy meg fognak-e érteni. Lehet, hogy a barátaid nyitottak, de attól még tarthatsz attól, hogy utána másképp fognak tekinteni rád. Hát még az iskolatársak: miért szolgáltatná ki magát az ember a ráirányuló figyelemnek, az esetleges viccelődésnek és megaláztatásnak a gimnáziumban, ha az egyetemen majd úgyis szabadabb lesz a levegő? Miért kéne kockáztatnia, hogy a melegségével azonosítsák, és nem a személyiségével?

Ezekre persze mind megkapjuk az önmagunk felvállalásáról, a személyiségünk kibontakoztatásáról szóló válaszokat, de a lényeg, hogy közben jól szórakozunk, és végig megyünk együtt a filmmel. A Kszi, Simon mindent tud, amit manapság egy tinikomédiának tudnia kell: lehet rajta sírni, a jól irányzott popkulturális poénjain (Trónok harcán, Harry Potteren) nevetni, az enyhén retrós és szolidan menő zenéken bólogatni. Nem olyan intenzív élmény, mint a szintén az első (és szintén meleg) szerelem mindent felforgató érzésével gyomron vágó Szólíts a neveden!, és az elfojtásról, a túlkompenzált macsóságról, egyáltalán a meleg személyiségfejlődésről sincs annyi mondanivalója, mint a tavaly Oscart nyert – de szigorúan függetlenfilmes – Holdfénynek. A Kszi, Simon mindössze abba a zavaros vízbe akar fejest ugrani, amikor az ember még nem tudja kezelni a szexualitását, nem bontakoztatta ki a személyiségét, és a kusza érzelmi életéből kifolyólag rendre butaságokat csinál – persze csak olyan horderejűt, ami egy áramvonalas amerikai filmbe belefér.

A Kszi, Simon mindent csillámpapírba csomagol, de megvan rá az oka: így lesz fogyasztható melegnek és heterónak egyaránt. Előbbiek elé példaképet állít, aki megerősíti a meleg kamaszt abban, hogy nincs egyedül, utóbbinak pedig amennyire lehet, semleges azonosulási felületet kínál, hogy még a homofóbok is együtt érezhessenek egy meleg srác problémáival. A receptet még a Philadelphia írta meg az AIDS-krízis idején, de az 2018-ban is jól működik: játssza a meleget egy heteró filmsztár (ott Tom Hanks, itt a Minden, minden és Az ötödik hullám című tinisikerekből ismert Nick Robinson), hogy a szkeptikusok is elfogadják és szurkoljanak neki. Még véletlenül se legyen extravagánsan meleg, nehogy fenyegesse a hetero férfiak szexualitását, inkább olvadjon be a társadalomba, és sugallja azt, hogy ő is pont olyan, mint bárki más. Ebben a filmben senki se megy melegbárba (az alapjául szolgáló könyvben igen), a fiatalok nem piálnak vagy drogoznak, a szerelmi életük plátói, a tanárok pedig frappánsan leoltják a gúnyolódokat – safe space a diákok egész élete. Csalás ez, persze, de szükségszerű csalás, hogy kézen fogja Hollywood azt, aki az ilyesmire (meleg kamaszromkom) előítéletei miatt amúgy nem lenne fogékony. És hát reprezentációs szempontból is védhető, hiszen Simon azt szeretné, ha nem a melegsége határozná meg őt – átlagosságával a heteronormatív társadalomból ki nem lógó melegeket is képviseli.

A maga műfajában tehát tehetséggel összerakott, a kívánt hatást szerethetően abszolváló film a Kszi, Simon, egy jelentékeny problémát mégis felvet, ahogy a zsáner szabályait a melegfilmekbe átülteti. A romantikus komédia alapvetően performatív műfaj: arról szól, hogy a férfi (vagy a nő) látványosan kinyilvánítja az érzelmeit és deklarálja a szerelmét. Az amour fou munkál mögötte, az őrület, ami a szerelemben elkapja az embert, és ráveszi, hogy akár egy stadionnyi közönség előtt szerelmet valljon. A Kszi, Simonnál erre jobb példát keresve sem találnánk: hiába szól a rejtőzésről, a szexuális identitás elhallgatásáról, minden szerelmi gesztusa közönség előtt zajlik. De ami bevált stíluselem a heteroszexuális szerelemben, az visszájára sül el a homoszexuálisban – pláne, hogy a „katartikus” finálé a karakterépítési konzisztenciát is erodálja. Attól még, hogy valaki felvállalja a melegségét, miért akarná rögtön az egész iskola szeme előtt élni a szerelmi életét? Ez a lezárás ráadásul a filmkészítők újítása volt, akik az elfogadás szellemében – hogy a komplett közösség éltesse a meleg szerelmet – látványosságot csináltak a meleg szerelemből. Épp azt, amit Simonék nem akartak: ha valaki ugyanolyan akar lenni, mint bárki más, akkor azt sem akarja, hogy tömegek éljenezzék pusztán azért, mert megcsókolt valakit. Ha az a csók tökéletesen helyénvaló, akkor nem kell hozzá kísérőzenekar. Talán ezért is van két lezárása és dupla csókjelenete a filmnek. Hogy egy kocsiban, baráti körben csattanjon el a második, és visszakerüljön a privátszférába, ami a privátszférába való. A film – pláne egy hollywoodi zsánert új tartalommal megtöltő film – már önmagában performatív tett, nem kell magát a történetet is túlzsúfolni vele. A kívánt hatást bezsebelik anélkül is.

A Kszi, Simon a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: