A hentes, a kurva és a félszemű
Egyedi hangvételű moziban van részünk, melynek legnagyobb erénye az, hogy a film érdekes tónusú és egyedien fényképezett, erős hangulatú képek gyűjteménye.
Nagy Zsolt
A magyar filmművészet ismét a XX. század nagy feldolgozatlan korszaka, a két világháború közötti időszak felé fordult Szász János legújabb, A hentes, a kurva és a félszemű című alkotásával. Akárcsak a tavaly bemutatott, irodalmi adaptáción alapuló Budapest Noir vagy a századelőt pletykaszinten évekig foglalkoztató Mágnás Elza-történetet feldolgozó, tavalyelőtti Félvilág, a most vizsgált Szász János-film is ebbe a század eleji negyedszázadba, egész pontosan 1925-be invitálja közönségét. Tény, hogy a rendező már foglalkozott ezzel az esettel, elvi bizonyíték erre A Léderer-ügy című 1985-ös filmje. Ám a mostani alkotás történetének megírását Bodzsár Márk vette a kezébe, ahogy egyben a produceri teendőkért is ő volt a felelős – az ezt felhasználó forgatókönyv és a rendezés természetesen Szász János munkája.
A kezdő inzertek felvillanása után, melyek a történeti háttér felvázolásában segítenek az eredeti sztorit esetlegesen nem ismerő néző számára, hamar kisejlik, hogy egyedi hangvételű moziban van részünk, melynek legnagyobb erénye az, hogy a film érdekes tónusú és egyedien fényképezett, erős hangulatú képek gyűjteménye. Máthé Tibor, a film operatőre, mint az látható, mindent megtett azért, hogy a javarészt fekete-fehér képiség atmoszférateremtő erejét növelje. A fény és az árnyék egymásra satírozódott tónusai leginkább a meztelen emberi testek erotikussá tételét, átesztétizálását célozzák, ám kellőképpen köznapivá teszik a mészárszéki állatok feltrancsírozásának felvételeit is. A mészárosság itt még szakma. Ezért is különbözik a megjelenítése például a Testről és lélekről című Enyedi-alkotás Herbai Máté-féle (kékes hátterű) bemutatásától. Máthé Tibor pont azzal teszi mindennapossá a véres háború utáni korszak hússal és vérrel átitatott történetét, hogy elszürkíti a vér és a hús színét. Így nem viszolyogtat, nem taszít. Sőt, aládolgozik annak a filmbeli mondatnak, melyre Szász filmje is épül, miszerint: „Nem olyan nagy dolog megölni egy embert.”
Gryllus Dorka
A filmbeli történet egyáltalán nem komplikált. A bordélyházi kurvának elege lesz sorsából, és az egyetlen kiutat, az öngyilkosságot választja. Ugyanígy tesz, hasonló megfontolásból, az erőszakos cselekedetei és tartozásai miatt felelősségre vont csendőrtiszt, miután parancsnoka (Andorai Péter) ezt az egy tisztességes kiutat hagyja a férfinak. Kettejük fatális találkozása a történet kulcsa. A korabeli sajtó természetesen szerelmi háromszöget emleget, de ez a filmben éppen ellenkezőleg jelenik meg. Sem a történet harmadik szereplője, a húsipari oligarcha, Kodelka Ferenc (Hegedűs D. Géza), sem a bujdosó ex-csendőr, Léderer Gusztáv (Nagy Zsolt) nem szerelmes a volt örömlányba, Schwartz Máriába (Gryllus Dorka), mint ahogy ő sem látszik őszinte érzelmeket táplálni egyikük iránt sem. Mindhármójuk tetteinek mozgatórugója a birtoklásvágy. Nő, pénz, vágóhíd, arany, ezek mind a hatalom és a kapzsiság jelképei: ezeket birtokolni kell.
És ha már jelképek, akkor meg kell említenünk a vallásosság megjelenítését. Példának okáért hogy a Santa Maria dallamai szólnak többször is a filmben, vagy a háttérből beszűrődve, vagy egy közeli gramofonból – és említhetném az imádságokat meg fohászokat, vagy akár azt, hogy a félszemű ex-csendőr hátán a Szűz képmása látható tetoválás formájában. De ide sorolandó a gyertyafényes jelenet is, hátul a máglyarakással. Ezen szimbólumok iránya vízkereszt ünnepe felé kell, hogy mutasson, bár meg kell jegyeznem, hogy erre nincs meg az egyértelmű utalásrendszer. A vízkereszt az újrakezdést jelenti, ordítja az ünneplő mészárszéki munkásokat éppen kirúgó Kodelka is, aki ezen a narratív ponton tesz ígéretet az élet közös újrakezdésére Schwartz Máriának. Az is igaz, hogy a gyilkossági kísérletek esetében gyakran a vízpart, illetve tó vagy folyó a helyszín a filmben, tehát egyfajta megmerítkezés, és ha úgy tetszik, feltámadás is szerepet kap benne. De ez a szimbolika is elmosódott, akárcsak a történethez szorosan kapcsolódó tényszerű dolgok. Ugyanis az ex-csendőr, ex-katonatiszt múltja, jelene és ezáltal a karakter maga szinte egyáltalán nincs kidolgozva, ahogy Kodelka figurája sem. A valóságban Léderer felesége, Schwartz Mária esete is jóval komplikáltabb, mint ahogy az Szászék filmjéből kitetszik.
Hegedűs D. Géza
Így, a történelmi tények diktálta igazságtól elemelt fikcióban megjelenik még a Krupp cég képviselője, aki szemrevételezi a mészárszék állapotát, és középkoriként aposztrofálja. Majd ékes németséggel hívja fel az érdekelteket az ölés „humánussá” tételére. Modernizációt sürget, szabványról beszél, és a szisztematikus ölés módszerét emlegeti. Ez előremutat a náci haláltáborok üzemszerű kivégzéseinek dinamikája felé, némileg az új háború előjele is lehet tehát. De tulajdonképpen ez a szál is hamar elvékonyodik.
A helyszín kapcsán csak annyit, hogy pár felvételtől eltekintve nem kapjuk meg a Budapest Noirban vagy a Félvilágban megjelenülő régi Budapestet. Általában koszhadt kocsma, salétromos, falusias házak és vízközeli környezet a tér, ahol vagyunk. Majd mindenki ugyanazt a ruhát hordja, és szinte kivétel nélkül pálinkát vedel. Mégsem érjük tetten a filmben Tarr Béla mélységeit. Bár Börcsök Enikő, Székely B. Miklós, és sorolhatnám a szereplőgárdát, mintha igyekezne aládúcolni valami hasonlónak, de mindhiába. Itteni jelenlétük sokkal inkább mímelten hat, semmint Tarr-féle valóságosan. Szász filmje inkább esztétizál. Főleg, mikor a film kiszínesedik, és élénk pirossal és bordóval ölti magára az Orpheum hangulatát. De ez is csak felvillanás, nem mutat semmilyen további irányt.
Persze, mint említettük, nem a valóság ábrázolása volt a cél – ugyanakkor a történet fikciós mivolta is hagy némi kívánnivalót maga után. A kibontatlan karakterekkel mit kezdeni nem tudó színészek inkább csupán saját testük esztétikumát próbálják érvényesíteni. Ezt használja ki profin az operatőr, az egyedi bevilágítása és fényképezése során. Máthé tehát mindent megtesz, hogy egy vizuális vándorútra tudja invitálni a nézőt. Ami szép, csak sajnos nagyon kevés – mondhatni azt is, hogy mintha idegen lenne Szásztól.
A hentes, a kurva és a félszemű a Magyar Film Adatbázison
