A Filmhét filmjeiből

|

 Szabadesés, Overdose

Untitled-1

A ház, ahol (f)élnek

Pálfi György: Szabadesés

Hát ez kimaradt. Igaz, akkor még ez a portál sem létezett. Most nem tehetek róla, Pálfi Szabadesés című filmjéről Buñuel jut eszembe, (hogy miért?), csendes kegyetlenségével, szocioszürrealizmusával. (Karlovy Vary: három különdíj begyűjtve.). Ház, hét emelet, hét mini történet. És Molnár Piroska – szinte semmit sem csinál – ő az összekötő szál az epizódok között: felmegy a tetőre, leugrik, aztán leporolja magát és felküszködi magát a következő emeletre, azaz egy másik epizódba. Pálfi beugrat, úgy csinál, mintha panelszoció lenne, aztán normálból villanásszerűen irreálisba (netán szadiba) megy át.

Itt félni kell, mert a sztorik figurái is félnek. Egy szerelmespár higiéniamániás, tetőtől talpig nejlonba bújnak, úgy csókolóznak – végre nem jönnek a bacik. Aztán megjelenik egy svábbogár, a srác (Nagy Zsolt) előkapja a vadászpuskáját, lődözi az egyre több bogarat – aztán nagytotál, a lány (Tenki Réka) szép arca, csak a szájából másznak elő a bogarak, lövés stb. A frász jön rám. Egy másik szürreális szkeccs: férfikórus gyakorol, az egyik tag bemutatja a semmibe öltözött menyasszonyát. Amiben az a szürreális, hogy senkinek nem tűnik fel a meztelenség. Ahol majdnem feladtam, az egy családi ebéd a diktátor apánál, a gyerek rémült, begörcsölt, aztán egy óriás birka (vagy tehén?) fej néz be az ebédlőbe – valós vagy képzelet? Amin nagyot röhögtem, az egy jóga – vagy milyen – előadás az levitációról. Amíg a tanár (Jordán Tamás) prelegál (uncsi), az egyik fiú elemelkedik a földről, a tanár visszanyomja és dumál tovább. Csak hát a végén a fiú átmegy a falon.

Pálfinak van még egy pár kegyetlen szür-je, de az igazán érdekes az a nonsalansz, ahogy a szürreális anyagban mozog: neki anyanyelve. (Lásd Taxidermia, 2005.) Na, jó, most, két év után már fikázhatunk, hogy ilyen képtelen (banális) szür-zűrbe kalandozik a rendező (isteni operatőrrel: Pohárnok Gergellyel). De a film végére derengeni kezd, hogy az egész sorozat, mármint, hogy minden kéróban van valami abszurd-kegyetlen, amit a benne élők tök természetesnek vesznek. Szóval hogy ez metafora: nem a szkecs a lényeg, hanem az, hogy életünk általában is kvázi-szürreális, de már annyira megszoktuk, hogy észre se vesszük, csak ha egy Molnár Piroska bekukucskál az ajtón: ja, tényleg, ki hitte volna, mibe is tocsogunk oly boldogtalanul/közönyösen.

Ez Pálfi speciális szürreálja: a köznapok egy villanásra fonákjára fordulnak, amitől az egész olyan lesz, mint abszurdisztán normáljárata. (A nem kívánt gyereket visszatolja a doki a nőbe. (Hegedűs D. Géza pompás nyakkendős mutatványa). Egy sor képtelenség, de amire ezek a hirtelen abszurdba vágó fordulatok céloznak: az életünk alapjárata. Csak e tanulságot később vesszük le. Én például most, két év múltán, mikor próbálom elviselni Pálfi filmjének végül is hátborzongató természetességét. Egyszer-kétszer megbicsaklik, de nagyon kemény anyag.

Almási Miklós

 

FECSEG A FELSZÍN, HALLGAT A MÉLY

OVERDOSE

Overdose nemzeti jelkép. Úgyhogy aki bemegy egy moziba megnézni a róla szóló dokumentumfilmet, ne várja el, hogy az mentes legyen a díszcsomagolástól.

Ez a kultuszdolog nem rossz. A kérdés csak az lehet, hogy a maga nemében mennyire sikerül ízlésesen vászonra vinni. Készüljön fel lélekben a néző, hogy rendszeresen visszatérő eleme lesz a filmnek a pirosfehérzöld, a díszhuszár lóháton, meg a sok-sok zengzetes magyarhimnuszos zenei aláfestéssel ellátott érzelmes szónoklat.
Hogy aztán jól pofára essen. Mert a filmben alig-alig akad egy-egy vonatkozó ilyen elem, épp csak az a baj, hogy az is jobban állt volna a történetnek, ha ezen a téren teljesen elveszti az önkontrollt. Az alapötlet remek: úgy erősíteni meg egy kultuszt, hogy rámutatunk annak visszásságaira, hazugságaira, elkalauzoljuk a nézőt a kulisszatitkok közé: leromboljuk a délibábos történetet, hogy újraépítsük azt. De a megvalósítás.

Minden, de minden lóg a levegőben, a történetnek nincs íve, se egy valamirevaló narrátora, aki, nem kell, hogy szájbarágósan, de azért valahogyan mégis végigvezessen minket az eseményeken. Vagyis a történeteken. Van, amikor működik egy-egy jelenet, mert képes önmagán túlra is mutatni, vagy, mert a sejtetetés találó, hatásos, olykor azonban értelmi zavart, logikátlanságot szül az információhiány.

Egy nemzeti jelkép története, egy ló története, ló és emberek, emberek és emberek közti viszonyok története.

A háttérben zajló érdekviták, konfliktusok, botrányok, összeférhetetlen nézőpontok története. A film leginkább az utóbbira fókuszál, de rosszul válogat, szemezget a felkínált lehetőségekből. Darabos, diszharmonikus, zavaros, pedig akár össze is állhatna egésszé… Ez a film nagyokat téved az arányokban, túl sokat időz el egyes jeleneteknél, míg másoknál meg túl keveset és egymás mellé illeszthetetlen jeleneteket állít egymás mellé. Végső soron sokat markol, keveset fog.

Ez a film alapvetően nem Overdose-ról szól, de hát aki Overdose történetére kíváncsi, nézze meg a Kepes András által készített tévéfilmet. Az sem hibátlan, de legalább követhető. És ne értsen félre senki, szólhatna a dokumentumfilm arról, amiről szólni akar, de mégis könnyen támadhat az az érzésünk, hogy a készítők kihagytak egy hatalmas ziccert. A legerősebbek ugyanis azok a jelenetek, melyek azt mutatják, ahogy Budinszki Barbara a lóval dolgozik, ahogy teljes mértékben rá koncentrál, és így megfeledkezik róla, talán észre se veszi, hogy ott a kamera. Kár, hogy a munkalovas és a ló kapcsolata nem kap több teret, hogy Barbara ilyen keveset beszél. De hát végső soron pont az ő hallgatása a legbeszédesebb. Fecseg a felszín, hallgat a mély.

Gyí, te paci, tied a pálya.
Azazhogy, dehogy is.
Remélem, odaát Kincsemmel együtt szabadon nyargalásztok az örök vadászmezőkön és nagy ívben tojtok már az egészre.

Steinmacher Kornélia

CÍMKÉK: