Ifjúság
Paolo Sorrentino nem beszélget a nézővel. Kijelent. Expressis verbis.
Fotók: Gianni Fiorito
„Nem szeret beszélgetni?
Nincs semmi mondanivalóm.”
(részlet a filmből)
Angelina Jolie filmjének pandantja. Míg a By The Sea európai színészekkel európai mintára készült amerikai film, addig Paolo Sorrentino műve amerikai sztárokat fölvonultató amerikai mintára készült európai. Van benne minden, ami egy hollywoodi romkomban. Váratlan csavarok, életszerűtlen fordulatok, stílusosan adagolt hatásvadászat. Meg még ennél is több.
Jó adag Fellini, Lars von Trier, csöppnyi Bergman. A szomorú csak az, hogy meg sem próbál elrugaszkodni a jól fölismerhető mesterektől. Megelégszik pusztán a stílusjegyekkel.
Van két öreg.
Jó adag Fellini, Lars von Trier, csöppnyi Bergman
A híres karmester (Michale Caine) és a híres filmrendező (Harvey Keitel), akik régóta barátok és épp a lenyűgöző svájci hegyek kulisszái között, egy csodás wellneshotelban pihenik ki az élet fáradalmait. Pontosabban az egyik még pörög (fiatal teammel filmet ír), a másik viszont már hátat fordított a hivatásának. Leda nevű lányával nyaralgat kései, melankolikus magányban. Egészen odáig, hogy nemet mond az angol királynő fölkérésére is. Persze, csak azért, hogy a végén legyen min meghatódnunk, plusz kapjon egy jó hátteret a végefőcím.
Nem nagyon van, ami fölkorbácsolja a néző érzelmeit.
Mindenről csak beszélnek
Sem az idilli helyszín, sem az önmagát játszó, formátlanra hízott Maradona, sem a fürdőszobában hisztiző, elhagyott Leda, akiről addig azt sem tudtuk, hogy férje van. Őszintén szólva nem sokat kapunk a két idős férfi barátságából se, ami pedig, akárhogy is nézzük, a film alaptémája lenne. Kapcsolatuknak nincs teste, nincs megszenvedett múltja, nincsenek rétegei. Csak beszélnek róla. Ahogy az egész filmben mindenről csak beszélnek. Közben meg szép képeket nézegetünk elmerülve a svájci luxusszálló békebeli miliőjében.
A történet lényegében arról szól(?), hogy van két öreg csávó, akik egy nagyon kúl svájci szállodában arra várnak, hogy meghaljanak. Közben meg baromira nem várnak rá. Mélyen ironikus egy filmnek az Ifjúság címet adni, ha az öregedés a témája – jóllehet szerepelnek benne fiatalok is ¬–, de épp ez a felszínességen túlmutató, megszenvedett irónia, ami az egészből hiányzik.
Van viszont sok klisé és szájbarágós sztereotípia. Más szóval giccs. Élesben látunk egy női profilt, mögötte egy festmény homályosan kivehető körvonalait. Ám mielőtt még finom befogadói folyamatként ráismernénk a két arc mágikus hasonlóságára – a kamera a háttérre élesít. Nem bíz semmit a nézőre. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nem bízik bennünk. Nincs köztünk dialógus. Sorrentino nem beszélget a nézővel. Kijelent. Expressis verbis. Nincsenek élvezettel fölfejthető mélyrétegei.
Kínunkban aztán egészen értelmetlen jeleneteket próbálunk gőzerővel dekódolni. Az ifjú színészt játszó Paul Dano az úri közönség mély megvetése közepette Hitler-jelmezben ül és eszik az étteremben. Végül kiderül, mindez csak azért, hogy pár jelenettel később elmondhassa az élet nagy igazságait. „A vágyakról beszélni tiszta, lehetetlen, erkölcstelen. De erről szól az élet…” Hát, hogy is mondjam. Brrr.
Egyébként a film harmadik harmadában, nagyjából az aranymetszés után, már nincs kegyelem. A forgatókönyvíró Sorrentino mindenkinek ad egy közhelyekkel dúsított nagymonológot. „Az élet megy tovább. E nélkül a mozis baromság nélkül is.” Mondja szegény Jane Fonda, bár nem sokkal utána nagyon megbánja, és Harvey Keitel még erre is ráerősít. „Az emberek egyszerre szépek és ocsmányak.”
Na, ne.
A színészek amúgy jók. Ily módon jobban látszik, hogy mennyire nem jó a film. Pedig lehetne. Az egyik jelentben Michael Caine zeneszerzője egy zizegős csokipapírral ír szimfóniát. Elzizegi vele. Egy másikban a lányát játszó Rachel Weiszt látjuk, amint háttal ülve az apja és az angol királynő küldöncének a huzakodását hallgatja. Közben folynak a könnyei. Ezekben a könnyekben valóban ott a múlt.
Fehér betűk fehér háttéren Rachel Weisz
Ám mindent egybevetve legjobb a végefőcím.
Fehér betűk fehér háttéren. Többet mond el, mint a teljes kétórás mozi. A félelemről beszél, amely mindig ott lebeg fölöttünk. A félelemről, hogy csöndben elmegyünk és csupán annyi jelet hagyunk, mint fehér alapon a fehér betűk.
/Forgalmazó: Mozinet/
/Az Ifjúság a Magyar Film Adatbázison/
