Otthonokra lelni

14. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál

A fesztivál változatos emberi jogi témái közül az általam látottak az otthonnal, annak teremtésével és megváltozásával függnek össze. Holnapra itt sem vagyunk: így hangzik magyarul az indiai-USA-beli koprodukcióban készült hindi-angol nyelvű film.

November második felében zajlott a 14. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál Magyarország három városában.

Jó hagyomány, hogy a nagyobb vidéki városok is befogadói bizonyos rendezvényeknek, amelyek Budapesten zajlanak. Ezek jellemzően nemzetközi filmes seregszemlék; tematikusak, műfajiak vagy egy ország termését mutatják be. (Nem sokkal a fenti vándorprogram után utazott az ország más helyeire a Zsidó és izraeli filmfesztivál is. A pécsi – és a szeptemberi 1. Pécsi Zsidó Kulturális Fesztivál vezetője is az a dr. Stark András pszichiáter, filmklubvezető volt, akinek haláláról most, e sorok írásakor értesülök.) A Verzión 44 országból négy moziban öt nap alatt száz filmet mutattak be Budapesten, vidéken egy részüket. Fesztiválszerűvé az eseményt a vetítések közti, utáni egyéb szakmai programok: közönségtalálkozók, kerekasztal-beszélgetések, kurzusok, konferenciák tették (Pécsett a „Küzdelmek, amelyek a földrajzi és társadalmi mobilitással összefüggnek”című szakmai kerekasztal-beszélgetés), s izgalmi fokát a versenyjelleg is emelte. Magyar és külföldi filmek szóltak változatos társadalmi problémákról: az állami gondozás utáni életkezdésről, a menekültpolitikáról, a kilakoltatásról, egyes államok kormányszintű internetes manipulációiról, a szíriai háborúról – testközelből, az abortuszhoz való hozzáférésről. Titkokról, elhallgatásról, hosszú hallgatásokról – a fesztiválfilmek egy-két perces előzetesei közül az egyik olyan bátor, hogy két percig nem szólal meg benne az interjúalany. Olyan is akad, s ez a típus a gyakoribb, amelyen ennyi idő alatt végigpörög az egész szüzsé.

Fővárosi konzultációt s egyben találkozóhelyet szervezve magunknak külföldön dolgozó színházi alkotó ismerősöm nem színházba, hanem a Verzióra hív. Ez a legjobb dolog ugyanis, amit az adott hétvégén Budapest nyújthat, írja. És valóban itt találkozunk: könnyes szemmel jön ki indiai barátjával az indiai filmről, amit kinéztünk (mindkettőnket érdekli, ő ráadásul a bollywoodi filmekből készül disszertációt írni), s kísér át a Toldiba a Menjek/maradjak: Édes otthon (LEAVE/ STAY: Sweet home) címűre. Teli van mindkét helyszín nemzetközi közönséggel, a fesztiválstáb is külföldiekből áll az egyiken, s igazi fesztivállá számomra a második filmet követő beszélgetés teszi annak alkotóival, szereplőivel.

A fesztivál változatos emberi jogi témái közül az általam látottak az otthonnal, annak teremtésével és megváltozásával függnek össze. Holnapra itt sem vagyunk: így hangzik magyarul az indiai-USA-beli koprodukcióban 2014-ben készült másfél órás hindi-angol nyelvű film, a Tomorrow we disappear című. Megrendítő, szívfájdító a helyváltás, amire rákényszerül a Kathputli művészkolónia. Nyomortelepen élnek, szeméthalmokon, de otthonosan, belakták a terepet, ahol élik művészetüket, ott van közönségük, ott a helyük. Nagyszerű a film: közelképek a bábokról, a kézműves műtárgyakról, amiket használnak, kavalkádszerű megjelenítése az utcai művészet számunkra különleges fajtáinak. Híradás a változatos cirkuszművészeti ágakról, azok születéséről, művelésükről, s a gyerekek belenevelődéséről ebbe a kultúrába. Fel akarják azonban számolni a telepet, amit a lakók tragédiaként, gyökereik kitépéseként és teljes létbizonytalanságként élnek meg. Hiába igyekeznek őket meggyőzni a váltás szükségességéről, hiába terheli őket a komfort teljes hiánya, mégis katasztrófát jelent a váltás, változás. A kiköltözés és a beköltözés között átmeneti helyre: konténervárosba kerülnek, ami a maga ridegségével, szabályos kockáival a nézőknek is hátborzongató látvány és érzés. Reménytelien jövőorientált kockái a filmnek azok, amelyek alapján az átmenet, a váltás lehetne akár emberléptékű, emberközpontú. Gyönyörű tervrajzot mutat valaki az ottaniak közül a lakóknak és a hatóságoknak arról, hogy milyen negyedbe költöznének át szívesen. Olyan, általuk megálmodott (és megrajzolt) köztes építészeti színtérre lenne kedvük átmenni, amely szellemében őrzi azt, amit itt szerettek: lakóépületei megtartanák a régi telep emberközeli vonásait, íveit, méreteit és tagoltságát. Bejelölik a tervrajzon a művészeti bemutatók és próbatermek, műhelyek helyeit.

2014-ben zárul a film, melynek mostani, 2017-es vetítésének végén tudni akarja a néző: hogy is áll a projekt, elkészült-e a modern városrész. Delhiben élő ismerősömtől kérdeztem az imént, hol tart az átköltöztetés, s azt tudtam meg, éppen most kapcsolt magasabb fordulatszámra, de nem fér be mindenki az új házakba.

Fotó: Verzió, Facebook

A magyar fiatalok kivándorlásáról, külföldre távozásáról készített több részből álló filmet egy fiatal filmesekből álló csapat. Az elsőt New Yorkról, a másodikat Londonról, a harmadikat Hollandiáról, s Berlinről is esik szó. Erre a fesztiválra a negyedik részt hozták el, amely különféle okokból hazaköltöző családokról szól. Az első három rész (https://www.facebook.com/menjekmaradjak/) elérhető a neten, a negyediket egyelőre filmklubokban lehet esetleg elcsípni. Ebben megfigyelhető a téma több verziója: egyedül ment ki az illető és családdal érkezett vissza – mert megtalálta a számítását, s ezért, vagy nem találta meg, s azért tér haza. Ám a hazaérkezés vajon hazatalálás? A haza újra megtalálása s az otthoné?  Milyen fogadtatásban részesülnek a visszailleszkedők? Erre is többféle választ találunk – mind a vásznon, mind a közönségtalálkozón, amire eljöttek a szereplők családostul, s személyes közlésükben eggyel tovább gördült a történet. Megtudhattuk, milyen lépéseket tettek azóta itthon. Az egyik női szereplő például érzékenyítő szociális civil intézményben dolgozik, amire egy hozzászóló érdekesen reagált: úgy tűnhet a filmből, mintha itthon tárt karokkal várnák az ilyen szakembereket, amire a megkérdezett veszteségeik, nehézségeik felsorolásával válaszolt.

Kis tudósításomat Donath Mirjam esetével zárom, aki fontos alakjává nőtte ki magát a sorozatnak több okból. Az ő New York-i elit újságíró-egyetemeken történő képződését, munkába állását követi (egy kevésbé kvalifikált magyar fiú sorsával párhuzamban) az első rész, s részben az ő brazil férjével és két kisgyermekükkel történő hazaérkezésüket tárgyalja a negyedik, illetve könyve, a Mások álma. Annak bemutatóját itt láthatják: https://www.facebook.com/athenaeumkiado/videos/1550718684965092/

Az aktív közönség ott helyben (Mirjam gyakran visszatér rá: egy Facebook-csoportban ugyancsak, ahova bekerült) élesen kérdőre vonja. Úgy tűnhet, túlzottan kritikus a várossal, ahol pedig elérte, amit akart, így nem értik, miért jött vissza. A célszemély öntudatos, egyik szavát a másikba ölti – mert, mint mondja, éppen most, válaszolás közben érti meg, értelmezi újra magát. Már tudja, hogy empatikusabban, finomabban, nagyobb körültekintéssel kell saját esetéről megnyilatkoznia, mert példának tekintik – s zokon veszik tőle Amerika, New York kritikáját azok, akik hinni akarnak benne. Olyan ez, töprengenek róla a könyvbemutatón, mintha az ő döntésüket, választásukat: az identitásukat kérdőjelezné meg ezzel. Mirjam nem gondolja, hogy az ő útja modellértékű lenne. Mindössze azt szeretné, ha elfogadnák, megértenék, mint egy lehetséges verziót, ő is így tesz másokéval. Ők úgy döntöttek a férjével, hogy a család, a nagyszülők közelében szeretnék felnevelni a gyerekeiket, ezért fognak nagyobb eséllyel ezután inkább a két származási országban élni (épül is már Brazíliában a házuk), mint az USÁ-ban.

Ő – és többen a film készítői és szereplői közül sűrűn használják az országok, földrészek közötti jelenkori helyváltoztatásokra az új mobilitás kifejezést. Azt értik rajta, hogy az elutazások célja nem végleges, akik elmentek, változtathatnak országot néhány év múlva, akár haza is jöhetnek, de megint csak nem véglegesen. Ez a jövés-menés a CCK-k (Cross Cultural Kids), a kultúraközti gyerekek számára már természetes lesz.