Csoportkép oroszlán nélkül / TÁP Színház–Trafó–Füge
Nagytotálban nézhetünk arcokat és sorsokat.
Akár John Cassavetes Arcok című filmjében. Természetes fényben, mert minden mesterkéltség nélkül filmes nagytotálban nézhetünk arcokat és sorsokat. A rendezés mikroszkopikus alapossággal pásztázza a tekinteteket és a mozdulatokat. Olyannyira mindennapiak a darabbeli szereplők, hogy bármelyik utcasarkon összefuthatnánk velük. A humorral sem fukarkodó szituációk éles kés gyanánt hatolnak hétköznapjaink jól megszokott rituáléi mögé. Ráérősen, komótosan, ám annál magabiztosabban mesélik történeteiket a Csoportkép oroszlán nélkül alkotói a Trafóban.
Jelenet az előadásból
Fekete Ádám, a Színház- és Filmművészeti Egyetem ötödéves dramaturg szakos hallgatója ezúttal rendezőként szívesen bíbelődik egy-egy mozdulatsorral. Például az alapos, a lábbeli minden részére kiterjedő cipőpucolással, vagy azzal, ahogy egy kilencedik hónapban járó terhes nő, az orrát szívva, üggyel-bajjal próbálja felszedni a rosszul megvilágított helyiség padlójáról a szerteszét gurult színes üveggolyókat. Egy másik jelenetben a cégvezető keresi egyre kétségbeesettebben a tárgyalószoba kulcsát, mire az egyik alkalmazott filozófiai axiómákkal felel főnöke ismétlődő kérdéseire, a másik pedig csak néz. Éppen ezek a szokottnál jóval hosszabb ideig tartó csendek és az átható tekintetek a humor forrásai. Mert mindig várunk valamire vagy valakire, aztán sohasem történik semmi, bármennyire is vágynánk az ellenkezőjére.
Szimultán jelenetek állnak össze szép lassan koherens egésszé. Az első pillanatban lazán összefüggőnek látszanak a történetszilánkok, hogy aztán fokozatosan ismerje fel a néző, mennyire szorosan egybetartoznak a mozaikszerű narratológia egyes darabjai. Néhol összefutnak a szálak, érintik egymást a sorsok, de a biztos magyarázat elmarad, mindent csak sejteni lehet. Pont annyit tudunk, amennyit kell.
Vasvári Emese
A vendéglő, ahova a tulajdonosnő őszinte bánatára szinte sohasem téved be vendég, a fiatal srác, aki papírdobozt húz a fejére az apja halála után, és mindig ugyanazt a gagyi dalt hallgatja, a zenészlány, aki meghívja társát egy saját maga készítette vacsorára, ám Kornél nem jön el, mondván „A randevúkra nem szabad elmenni”. Csupa magányos ember, akiket az előadás megértő szeretettel ábrázol.
Jelenet az előadásból
A magányosság érzése alól csupán Tarr Judit és Székely Rozália kettőse kivétel. Az előbbi ápolja a nyaktól lefelé béna társát, meztelenre vetkőzteti, szivaccsal átdörgöli a magatehetetlen testet, majd törülközővel megtörli. Óvatosan betakarja a lányt, gyengéden fölé hajol, előbb az ajkát simítja végig, majd lassan a szájába csúsztatja az ujját. Érzéki és gondoskodó egyszerre: minden szónál többet mond el az Ingmar Bergman filmjeire emlékeztető, jól eltalált szituáció. Ez a jelenet azért a legemlékezetesebb, mert a szexuális kielégítetlenség és a szeretetvágy szuggesztív találkozásának lehetünk szemtanúi.
Fotók: Drucker Dávid
Fekete Ádám stílusa azért kellemes meglepetés, mert inkább filmrendezői fogásokkal él, amelyek kifejezetten lendítenek az összhatáson. A színészektől szokatlan intenzív színpadi létezést, a nézőtől feszült figyelmet kíván a mindennapok kétségbeejtő egyhangúsága és a rémálmok meghökkentő logikátlansága között bravúrosan egyensúlyozó előadás. A Táp Színház, a Trafó és a Füge Produkció bátor vállalkozása megéri a szellemi befektetést, hiszen egy pillanatra sem válik unalmassá, és képes megmutatni a hétköznapok költői szépségét.
