Móricz Zsigmond: Erdély – Tündérkert / Miskolci Nemzeti Színház / POSZT 2015
„Fanatikus hatalomvágya, hiúsága, szeszélyessége okán nem jelent kisebb veszélyt környezetére (és magára az országra), mint számos félbolond elődje.”
„Bethlen Gábor mindig azt mondta, hogy politikát száz esztendőre kell csinálni. De én azt mondom, az a legény, aki ma ki tudja vágni magát. Aki száz évre előre gondol, az őrült.” A miskolci előadás egyik mellékszereplője mondja el e mondatokat, de mintegy mottóként olvashatóak a színlap elején is. Kulcsfontosságú sorok ezek, melyek jelzik az ambiciózus vállalkozás tétjét, irányát is: a Tündérkerten keresztül beszélni a magyar politika, közélet azóta is kísértő hibáiról, bűneiről, a fantaszta víziókról és a jövőkép nélküli sunnyogásról, a kivagyi kuruckodásról és a túl óvatos taktikázásról, no meg az egyéni ambíciók politikaformáló hatásáról.
Görög László, Szegedi Dezső
Ambiciózusnak mondtam a vállalkozást, ami némiképp eufemizmus – és ezúttal nem csak az epika drámává transzponálásának hagyományos buktatóiról van szó. Talán nem véletlen, hogy ez egyszer Móricz sem érezte szükségét annak, hogy nagyszerű regényéből maga írjon közepes vagy annál is rosszabb drámát. Meglehet, maga is tudta, hogy a regény koncepciója nem fogalmazható színpadra. Hiszen az önmagában is teljes értékű Tündérkertben Bethlen Gábor még nem központi figura; legfeljebb sejthető, hogy a Báthory-féle álmokat majd ő fogja – teljesen más eszközökkel – megvalósítani. (A nagy fejedelem és A Nap árnyéka nem is érthető meg teljes egészében a Tündérkert nélkül.) Vagyis az adaptációt nemcsak az nehezíti, hogy hatalmas mennyiségű epikai anyagot kell színre fogalmazni, hanem az is, hogy Báthory és Bethlen metaforikus érvényű szembenállása pusztán a Tündérkertből nem bontható ki.
Ezt a problémát Ari-Nagy Barbara színpadi változata sem oldja meg; amit látunk, sokkal inkább Báthory Gábor egzisztencialista színezetű drámája, illetve az eltérő érdekek mentén szanaszét szakadó ország történetének keserű tragikomédiája, mint a kétféle lehetőség megütközésének tragikus krónikája. Amit a magam részéről amúgy nem érzek bajnak, sőt, kifejezetten méltánylandónak gondolom az adaptáció arányosságát, ökonómiáját. A színpadi változat képes érzékeltetni az események kavargó sodrását, káoszát, miközben a történések (a csaták folyama éppúgy, mint az egyéni érdekek változásai) átláthatóak, követhetőek maradnak. A két főszereplő mellett megjelenik néhány markáns karakter, a többiek pedig éppen akkora szeletet hasítanak ki maguknak az előadásból, amekkorát dramaturgiai szerepük indokol. A móriczi nyelv közérthető, mai tónussá alakul át, ám minden kínálkozó manír (erőltetett szleng, aktualizálás stb.) nélkül. Más kérdés, hogy a regény és/vagy a történelem alapos ismerete nélkül mi érthető meg a Báthory-féle álmokból, tervekből; hihető-e egyáltalán a nagyhatalmi ambíciók valóságalapja. Ha nem, akkor a főszereplő közveszélyes fantasztának vagy háborodott zsarnoknak tűnhet. A karakter ellentmondásainak megrajzolása talán Móricz regényének is legproblematikusabb pontja. Merthogy az elképzelések formátuma, a nemzet felemelésének elemi vágya inkább intellektuálisan dolgozható fel, a cselekedet súlya és következménye viszont könnyen átélhető. A féktelen, narcisztikus, kegyetlen, nem egyszer kifejezetten aljas Báthoryt nehéz úgy szeretni, ahogy megalkotója (tudvalevőleg) szerette; sokkal könnyebb benne az elvetemült, vesztét kiprovokáló zsarnokot látni, mint a nagy célokat tévutakon megvalósítani kívánó, szükségszerűen pusztulásra ítélt, mégis nagy formátumú személyiséget. Hatványozottan igaz ez az epikai igényű történelmi tablót szükségszerűen mellőzni kényszerülő színpadi változatra – és még inkább a Keszég László rendezte miskolci előadásra.
Harsányi Attila, Märcz Fruzsina
Merthogy az előadás fókuszában egyértelműen a Harsányi Attila játszotta Báthory áll. Harsányi energikus, színes, erőteljes alakítása pedig egy uralkodásra alkalmatlan fantasztát mutat, aki ugyan ügyes macskaként esik sokszor a talpára, ám voltaképpen egyik fantazmagóriából menekül a másikba, miközben férfiakat gyilkol, nőket becstelenít meg, elárulja alkalmi szövetségeseit, s még leghűségesebb embereit sem becsüli meg. Ez a Báthory amolyan fiók-Caligula, akinek a Holdnál ugyan konkrétabb vágyai vannak, elméje (még) nem borult el, de fanatikus hatalomvágya, hiúsága, szeszélyessége okán nem jelent kisebb veszélyt környezetére (és magára az országra), mint számos félbolond elődje. Bethlen Gábor pedig mellette/mögötte nem lehet más, mint a derék, jóhiszemű reálpolitikus, akit lojalitása és felelősségérzete sokáig (voltaképpen az előadás utolsó perceiig) távol tart a cselekvéstől. Zayzon Zsolt rokonszenvesen és természetesen játssza ezt a kevéssé kortársi ihletésű politikust, akiben néha-néha talán már meg lehet sejteni a későbbi nagy uralkodót. Igazi konfliktus sem konkrét, sem metaforikus értelemben nem bontakozik ki kettejük között, hiszen Zayzonnak igen kevés jelenet áll rendelkezésre ahhoz, hogy Bethlen formátumát éreztesse, igazán fontos szerephez pedig csupán az előadás végénél jut.
A mellékszereplők egyike, másika alighanem kortársibb figura a nemes lelkű Bethlennél: Simon Zoltán rezzenéstelen arccal ide-oda lavírozó, bárkit és bármit elárulni képes Géczy Andrása, Szatmári György urát jobb meggyőződése ellenére is mindig követő Imreffyje, Görög László mindenkit megvásároló Weiss bírója, Dénes Viktor heves, keveset gondolkodó Kamuthyja, Salat Lehel nyers erőt és kendőzetlen haszonvágyat képviselő Nagy Andrása akár mai társadalmi-politikai panoptikumunk egy-egy jellegzetes figurája is lehetne. Keszég László rendezése szerencsére nem erőlteti az aktualizálást, a direkt megfeleltetést; részint maguk a típusok a fontosak, részint az a szomorú kép, melyet együttesük kirajzol. (A női szereplők értelemszerűen háttérbe szorulnak. Még akkor is, ha Györgyi Anna precízen építi fel a „szent asszony”, azaz Bethlen Gáborné szilárd tartású, saját és az ország helyzetét tisztán látó, gyakran mégis kicsinyesnek tűnő alakját, Märcz Fruzsina pedig egyetlen jelenetben is kifejezetten izgalmas, erőteljes nőalakot skiccel fel Báthory Annaként – kettejük szembenállásának akkor volna jelentősége, ha a Trilógia második része is színre kerülne.)
Zayzon Zsolt, Györgyi Anna Fotók: Gálos Mihály Samu
Más rendezői eszközökkel azonban Keszég hangsúlyosabban közelíti a mához a történéseket. Mind a jelmezek, mind a díszletek stilizáltak, de a stilizálás módja eltérő. Szűcs Edit jelmezei kortársi szabásúak (hol a rikító, hol a visszafogott öltözködés, hol a gyakran váltogatott, hol a szinte soha le nem cserélt ruhák jellemzik viselőiket). Árvai György azonban nem mai bútorokat, szobabelsőket képzelt el, hanem egyszerű anyagokból konstruált, geometriai formák által meghatározott térelemeket. Az egyébként igen meggyőző, formai egyszerűsége ellenére is látványos díszlet erősen stilizált, a reálszituációkat zárójelbe tevő, esetleg azokat ironikusan kifordító színészi játékmóddal harmonizálna igazán. Mint ahogy a sok mellékszerep alkatot, kort, nemet szándékosan figyelmen kívül hagyó kiosztása is. Ám ilyesmire legfeljebb egy-két jelenetben történik kísérlet (leginkább talán Bethlennek a Szultánnál tett látogatásakor), egyebekben többnyire jó minőségű, de hagyományos eszközökkel élő, a reálszituációkat kibontó színészi alakításokat láthatunk. Így az előadás stiláris szempontból a két lehetséges játékmód közé szorul. A látványos díszlet, illetve az archaizáló külsőségek hiánya a történelmi áthallások kézenfekvő lefordítására építő befogadói komfortérzetet megbolygatja ugyan (és jó esetben a befogadói figyelmet is irányítja), de nem alakul ki olyan színpadi nyelv, amelynek például a nemváltások természetes elemei lennének. Ám ennek a nyelvnek a megteremtésére tett kísérlet talán kamatozhat majd egy következő előadásban, mint ahogy Ari-Nagy Barbara szövegkönyve is kiindulópontként szolgálhat más interpretációk számára. S ha a komoly vállalkozás egésze nem is mondható sikernek, részértékei nyilvánvalóan perspektivikusak.
